Még Télen...

Még Télen...8.

Kevin illatát az orromba szívva eredtek el a könnyeim, ahogy a szobámban átölelve próbált vigasztalni. Daniel tekintetét az emlékeimben látva próbáltam mindent elfeledni, ahogy gyilkos tekintettel mered ránk, majd egy rideg mosoly kíséretében megfordul és elsétál. Viszont valaki ott volt, törődött velem és igyekezett az összes könnyemet letörölni az arcomról. És ő volt Kevin, aki minden nehézségen átsegített egyetlen szó nélkül, mert úgy érezte, ott kell lennie velem. Majd mikor már nem sírtam, leült velem szemben az ágyra, megfogta a kezem és meggyőződve arról, hogy én is szeretném-e, megcsókolt. Nem tudtam mit gondoljak, csak azt hogy nagyon gyors váltás volt. Úgy éreztem, helytelenül cselekszem, viszont Kevin volt az egyetlen aki törődött velem és igyekezett segíteni rajtam.
- Kevin... Ez... - kezdtem volna, mikor újra a látóterembe került.
- Tudom, Lynn. Korainak érzed. Ismerlek, tudom, hogy úgy érzed, rosszat teszel. Viszont ha szeretsz engem, akkor ez nem rossz dolog, hanem jó - nézett a szemembe mosolyogva. A válaszomat várva nézett kérdőn a szemembe, mire én csak bólintottam. Szerettem Kevint.
- Rendben! - csillant fel a szemem. A kezemet elengedve ölelt meg ismét és a fülembe súgta, hogy szeret. Én először csak elvigyorodtam, majd rájöttem, hogy szegényt válasz nélkül hagytam.
- Én is, Kevin, én is - súgtam most én az ő fülébe. Viszont én még mindig nem éreztem magam túl jól. Szeretem őt, ő is szeret engem. Akkor vajon mit érzek rossznak? Nem tudtam a választ, de valami nagyon nem stimmelt.
- Kevin, én... Köszönök mindent, viszont most szeretnék kicsit egyedül lenni - mondtam mélyen a szemébe nézve, utalva arra hogy kicsit menjen el, hogy át tudjam gondolni.
- Oké. Szia - mondta egy halvány mosolyt az arcára erőltetve. - Majd hívlak. Ha azt egyáltalán szeretnéd - nézett mélyen a szemembe szemrehányóan.
- Naaaa, tudod, hogy nem úgy értettem! Ne csináld már ezt - néztem rá könyörgőn. Megsimította a karomat és átölelt, majd otthagyott, hadd küszködjek egyedül a gondolataimmal.