Még Télen...

Még Télen... 6.

- Kevin te... Te miről beszélsz? - kérdeztem megsemmisülve.

- Ne játszd, Lynn, kérlek ne. Tudok a sebedről. Mindent. És tudod, nem tudom elképzelni hogy mi a faszomért nem bírtál felhívni, hogy amúgy haldokolsz. Csalódtam benned - mondta ki a számomra teljesen megsemmisítő szavakat.

- Figyelj rám! Teljesen megbízok benned - mondtam, mire felciccent a vonal másik végén - de tudtam, hogy baromira aggódnál és jönnél értem. Viszont lehet, hogy fontos dolgod volt.

- Basszus Lynn. Tudod, hogy te vagy nekem a legfontosabb. Ezt nem hiszem el. Tudod mit, szerintem inkább találkozzunk egy kávézóban. Délután hatkor.

- Megbeszéltük - egyeztem bele.

- Oké, szia!

- Szia!

Ezt nem hiszem el. Miért nem szóltam neki, miért voltam ekkora barom? Ekkor üzenetem jött.

- Bocsi Lynn, de mégsem lesz jó ma. Vagyis szerintem... Soha többé nem lesz jó. Lehet, hogy túlreagálom, de kérlek, egy ideig hagyjuk egymást. És ha bármi olyat látsz a suliban, bárhol, ne keseredj el teljesen...

Az üzenetet olvasva egyből eszembe jutott az, hogy Kevinnek nyilván van másik barátnője aki egyidős vele. Mert én csak tizenhat vagyok, Kevin pedig már tizenhét. A sírás fojtogatott, de nem akartam, hogy egy éppen éledező szerelem teljesen tönkretegyen, tehát próbáltam nem sírni. Bevallom, nehéz volt, de még előttem állt egy egész este, éjszaka. És Lau még mindig a másik szobában játszott az öcsémmel. Nem akartam kimenni szólni neki, hogy menjen el. Egyszerűen nem volt szívem hozzá, mert az öcsémet most láttam először igazán boldognak, és mivel nincs sok barátja, Lau tökéletes társaság neki. És még az én legjobb barátnőm is. Tehát el kellett volna mondanom neki, hogy nehogy úgy járjak, mint Kevinnel. Nem is tudom, miért kellett beleszeretnem, köztudott, hogy a menő fiúk milyenek. Felmentem Instagram-ra, majd egy képpel találtam szembe magam, amitől majdnem elhánytam magam. Kevin volt rajta, amint átkarol egy egész szép lányt, a lány pedig puszit nyom az arcára. Kevin töltötte fel. Nem hittem a szememnek, viszont abban a másodpercben kitört belőlem a sírás. Valaki hívott, a Tom Odell szám keservesen szólt, én pedig a szememet kinyitva láttam, hogy ismeretlen szám hív.

- Szia! - köszönt bele vélhetően egy srác, elég vidáman.

- Hali! Ha szabad kérdeznem, te ki vagy? - tettem fel az engem foglalkoztató kérdést két könnycsepp közt.

- Ja tényleg, bocsánat, nem mutatkoztam be. A veletek szemben lévő osztályba járok, 12.a, nem tudom ismerős-e. Mindegy, csak azért hívtalak mert... Az lenne a kérdésem, hogy lenne-e kedved egyszer talizni, úgyis téli szünet van, szóval... - mondta Daniel, akit mostmár osztály alapján felismertem, és bevallom, nagyon kedves srácnak tartottam. Helyes is volt, bár Kevin jobban nézett ki, de lehet rajta csiszolni.

- Oké, én benne vagyok. Akkor talizzunk holnap négykor a helyi kávézóban, jó? - kérdeztem.

- Oks, nekem jó. Akkkor megbeszéltük, na de le is teszlek, mennem kell. Szia! - köszönt el hirtelen boldogan.

- Szia... - köszöntem el...