Barátság és szenvedély (☑️)

VIII. Fejezet

Wooyoung másnap reggel, miután a múlt esti zűrzavarok után megnyugodott, új napra ébred. Lassan és óvatosan nyitja ki a szemét, érezve, ahogy a csendes reggeli fény beragyogja a szobát. Látja, hogy a gyűrű, melyet San az előző napon adott neki, még mindig az ujján pihen. Egy pillanatra elgondolkodik a jelentőségén, de aztán elmosolyodik, hagyva, hogy a sors és az érzelmek egy új fejezetet nyissanak az életében.

Készülődni kezd az iskolába, a mindennapi rutin részeként. A fürdőszobában tükröződő arcában még mindig ott járnak a tegnapi események árnyai, de a reggeli tisztálkodás és az öltözködés lassan feledtetik az éjszakai viharokat. A ruháit gondosan kiválasztva, a mosoly visszatér az arcára, ahogy készül az új nap kihívásaira.

San is felébred, és a szobájában készülődik. Az előző nap eseményei még mindkettőjüket foglalkoztatják, de egyfajta belső béke érezhető bennük, ami talán a szeretet és a megértés felé vezető utat vetíti előre.

Miután mindketten készen lettek, együtt elindulnak az iskolába. A reggeli csendben sétálnak az iskolaudvar felé, az arcukon a reggeli napfényben megcsillanó reményt sugározva. A gyűrű, mint egy láthatatlan szál, összeköti őket, és bár a múltban voltak kihívások, most együtt lépnek tovább az új lehetőségek felé. Legalábbis ebben remékenykednek.

Onjo hirtelen megjelenik mellettük, és azonnal Sanhoz fordul, mintha Wooyoung észrevét nélkül létezne. A két barát elmerül egy élénk beszélgetésben, Wooyoungot kizárva a párbeszédből. A lány észreveszi a fiú ujján lévő gyűrűt, és egy pillanat alatt fagy meg.

Hirtelen Onjo megragadja Wooyoung kezét amelyiken hordja a gyűrűt, és feltűnően a fénybe emeli.

-Ez... ez nem az a gyűrű, amit tegnap vettél, San? -kérdi tanácstalanul.

Wooyoung teste reagál a feszültségre, szívverése gyorsul, ahogy félve figyeli San reakcióját. A remény és aggodalom vihara hullámzik benne, miközben próbálja észrevenni, vajon San folytatja-e a játszmát, vagy felvállalja a valóságot a kényes pillanatban. Minden egyes másodpercnek súlya van, mintha egyensúlyozna egy cérnaszálon a bizonytalanság és a félelem között.

San azonban, mintha semmi sem tudott volna, reagál.

-Mi a... de igen, Wooyoung, mi a fene? Miért szívatsz? -játsza el a teljes tájékozatlanságot, mintha Wooyoung viccet űzne, miközben a fiú reméli, hogy San kihúzza őt a lebukás széléről. A feszültség a levegőben lóg.

Wooyoung nem képes elhinni hogy San tényleg átverte.

-Hogy került hozzád ez a gyűrű? -kérdi Onjo.
-Sa...San adta nekem! -feleli Wooyoung.
-Dehogy! Ezt San Wonyoungnak... várj... Wonyoung... Wooyoung...te beöltöztél lánynak?! Jézusom! -jön az undor az arcára.
-Én komolyan egy fiúval csókolóztam? -mutat ő is kamu undort.

A hír gyorsan terjedt az iskolában, mintha a szél szárnyain repülne, és Wooyoung nevét hamarosan elkapta az elítélő pletykák vihara. A diákok közötti beszélgetések és susmogások mindenhonnan áthatolják az iskolai falakat, és az elítélő címke, amely Wooyoungot érinti, mint olyasvalakit, aki szándékosan beöltözik lánynak, hogy San vele törődjön, gyorsan elfogadott igazságként terjed el.

Az iskolai környezet Wooyoung számára gyorsan megváltozik. A tekintetek, amelyek egykor baráti voltak, most tele vannak kritikával és gúnyos felhanggal. Wooyoung egyszerűen csak egy idiótának tűnik mindenki előtt, és a diákok folyamatosan próbálják elcsípni az elnyomott mosolyát, vagy még rosszabb, kihúzni valami választ Wooyoung szájából, ami magyarázatot adhatna az eseményekre.

Az iskolai folyosókon és osztálytermekben mindenhonnan sugárzik a kialakult negatív légkör, amely Wooyoungot körülveszi. A pletykák és az elítélő címkék súlyosan nehezednek rá, mint egy láthatatlan terhelés, és minden egyes diáktársának arcán érzi a megvetést és az ítélkezést. Az emberek folyamatosan ugratják, mintha valamilyen botrányos közösségi tréfa résztvevője lenne, és a nevéhez fűződik egy olyan történet, amely magyarázat nélkül járja az iskolát.

Wooyoungnak meg kell küzdenie az elítélő tekintetekkel, gúnyos megjegyzésekkel és lenéző beszólásokkal. Próbálja magától távol tartani azokat a tekinteteket, amelyek tele vannak megvetéssel és ítélkezéssel. Minden porcikájában érezhető a kirekesztettség súlya, és egyre inkább zárkózik be a saját világába, elszigetelve magát a külvilág negativitásától. A mások által gyújtott lángok Wooyoung lelkére nehezednek, és mintha minden egyes lépése után csak mélyebbre süllyedne a kárhozatos helyzetben.

Wooyoung egész nap egyre nehezebben viseli el a nézetek súlyát, mintha láthatatlan terhet cipelné a vállain. Az iskolai folyosókon és osztálytermekben mindenütt érzi a körülötte kialakult negatív légkört, mintha minden egyes lépése után egyre sötétebb árnyékok szállnának rá. Próbál magányba menekülni, egy olyan helyre, ahol nem érheti el a másoktól jövő gúnyos beszólások és ítéletek szele, de az elkerülhetetlen társak és a pletykák mindenhová követik.

San hallgatása Wooyoungnak a legmélyebb sebeket ejti. A csend, ami közöttük terjed, olyan, mint a hideg szél, amely végigszeli az érzéseit. Nem csak az fáj neki, hogy elárulta őt, és az iskolai környezetben kiszolgáltatottá vált, hanem a San által tanúsított némaság, az, hogy hozzá sem szól, súlyosabb sebeket okoz a lelkében.

Wooyoung próbálja elnyomni az érzéseit, de a szívét mélyen égeti a tudat, hogy San nemcsak az iskolában szembesül vele, hanem a barátságuk is egyre távolabb kerül egymástól. A meg nem mondott szavak olyanok, mint a meg nem tapasztalt fájdalmak, amelyek mélyen gyökereznek és áthatolnak a lelkében. San némasága egy falat hozott létre közöttük, amelyet Wooyoung egyedül próbál lebontani, de minél jobban próbálkozik, annál inkább érzi, hogy ez az egyre növekvő távolság nem csak fizikai, hanem érzelmi síkon is kettéválasztja őket.

Wooyoung egész nap keresi San tekintetét a zajos iskolai folyosókon és az osztályteremekben, de San mintha meg lenne merevedve, nem néz rá, mintha a tekintetük sosem keresztezné egymást. A szívét gyötörő kínzó érzés, mikor minden pillanatban azt reméli, hogy találkozik San szemével, de a valóságban csak a hátát látja, ahogy eltávolodik tőle.

Wooyoung próbálkozik azzal, hogy újra felvegye a kapcsolatot San-nel, de minden próbálkozása hiábavalónak tűnik. A némaságuk a szó szerinti és érzelmi vakvágányba taszítja a kapcsolatukat, és Wooyoung kezdi érezni, hogy elveszíti azt, ami neki talán a legértékesebb volt. Az elhagyatottság érzése mélyen gyökerezik benne, mintha egyre üresebbé válna minden egyes pillanatban, amit San nem válaszol neki.

Wooyoung folyamatosan a telefonhoz nyúl, próbálva elérni Sant, hogy végre beszélhessenek és tisztázhassák a közöttük lévő feszültséget. Üzenetről üzenetre fokozódik a vágy, hogy találkozzanak és rendezzék a dolgokat. Azonban, minden alkalommal, amikor Wooyoung próbálkozik, San csak lelátamázza az üzeneteket, mintha a csend és a távolság továbbra is fontosabb lenne számára, mint a megoldás és a kapcsolatuk helyreállítása.

Wooyoung érzi, hogy minél jobban igyekszik, annál távolabb kerül a vágyott beszélgetéstől. A meg nem válaszolt üzenetek mind csak növelik a fájdalmat, és Wooyoung számára egyre nehezebbé válik feldolgozni, hogy San nem hajlandó szembenézni vele és a problémáikkal.