Lana Rising - Egy gyilkos naplójából (18+)

#1 Alkoholizmus

Ezt a bejegyzést apám emlékére írom. Ő volt az egyetlen ember, aki életem során mindvégig mellettem állt, megvédett, megdicsért, ha valamit jól csináltam és végül, de nem utolsó sorban, éreztette velem, hogy szeret. Sok mindent elvártak tőlem az évek múlásával, de ő megelégedett azzal is, amire képes voltam. Nem kellett felülmúlni önmagam, hogy egy kis figyelmet kaphassak. Ő legalább nem volt maximalista, nem úgy, mint az anyám.

Akkor miért öltem meg?

Mivel tökéletes emberek nincsenek, így neki is voltak hibái, még pedig a szenvedélybetegség. De mit szépítsek! Igazából egy rohadt alkoholista volt. A mérgek, amit magába tömött teljesen tönkre tette, szinte kifordította a személyiségét. Értékelendő, hogy rengetegszer próbált leszokni róla, de ez nem mentesíti fel őt a bűnei alól!

Ahogy öcsém is megszületett, és a nagyvárosba költöztünk, apám egyre sűrűbben járt le a helyi kocsmákba. Nap, mint nap a sárga földig leitta magát, néha nekem és anyámnak kellett felcipelni őt a lépcsőházból, mert annyira nem tudott magáról. Érzékelhetően kezdte elinni az agyát; a kocsmákban verekedéseket generált, egyre agresszívebb és kötekedőbb lett. Az otthoni viták rendszeressé váltak, melyek ordibálásokba, végül pedig pofozkodásba csapott át. Az egy dolog, hogy végignéztem hét évesen, ahogy anyámat megüti. Viszont, ahogy telt az idő, egyre jobban elfajultak a dolgok. Nem szerettem haza járni, minden alkalommal szorongás és félelem lett rajtam úrrá, amikor megérkezett édesapám a munkából. A véreres szemeiben láttam azt a gonoszságot, ami megszállta és bántani akart minket.

Ha apám megemelte a hangját, öcsémmel inkább elbújtunk. A szekrényben sírtunk, amikor anyám segítségkérő kiáltásait hallottuk. Kisgyerekként mit tudtam volna tenni? Így is rengeteg álmatlan éjszakám volt az otthoni terrornak köszönhetően. Senkinek nem mertem beszélni a vitákról, apám alkoholizmusáról, mert szégyelltem és tudtam, hogy emiatt még jobban elmarnám magamtól az embereket.

Szerencsére párszor sikerült rábeszélni, hogy menjen el elvonókúrára, utána pár hónapig minden nagyszerűen alakult. Újra visszakaptuk azt a családfőt, akit szerettünk.

Végül az alkohol utáni vágy erősebbnek bizonyult, kezdődött minden elölről. Mindig arra fogta az ivást, hogy kevés a pénz és nem tudja nekünk megadni azt, amit szeretne. A másik indok anyám volt. Úgy érezte, hogy anyám folyamatosan piszkálta, cseszegette valamivel. Régen nem értettem mire gondol egészen addig, amíg én is kezdtem ezt megtapasztalni.

Sosem voltunk gazdagok, de azért mindenünk meg volt. Mégis mindig csak a pénzen, ment a harc. Anyám kezelte a kasszát és apámnak egy fityinget se adott, holott ő kereste a legtöbb betevőt. Ez bizonyára sértette a becsületét.

Apám újabb elvonóra került, de ez már sokkal komolyabb volt az előzőhöz képest. Újfajta módszert alkalmaztak, egy Esperal nevezetű kapszulát, amit beültetnek az ember bőre alá. Ha a beteg iszik, a kapszula által felszívódó szerek hatására, rosszullét alakul ki az illetőnél. Egy fajta Pavlovi reflexet váltanak ki ezzel, hogy az agy automatikusan rosszul reagáljon az alkohol fogyasztására, ezzel elérve a végleges leszokást.

Az elején ez a módszer hatásosnak bizonyult, de még mindig erősebb volt az alkohol iránti sóvárgása. Olyannyira, hogy több hónap után képes volt kivágni magából a kapszulát. A negyedik ilyen műtéti beavatkozás után már nem tudtuk, hogy mit is tehetnénk, így a környezetváltozás tűnt a következő jó lépésnek. Itt leköthette magát, távol a nagyváros zajaitól és a stressznek kitett hatásoktól. Egy darabig ez is jól ment. Kibírta pár évig masszív ivás nélkül, de aztán újra visszaszokott rá, de most más dolgokra hivatkozott. Arra, amit a múltjában tett, hogy katona volt és zsoldos, hogy rengeteg embert kellett megölnie, akikkel folyton álmodott.  Emellett megszűnt a munkahelye és munkanélkülivé vált, amiért anyám folyamatosan piszkálta. Újra kitört belőle az alkoholimádó gonosz démon. Ilyenkor úgy viselkedett, mintha egy teljesen másik ember lett volna. Még agresszívabb lett, újra verte anyámat, késsel fenyegetőzött, vagy éppen azzal dobálódzott, amikor felhúzta magát. Napi rendszerességgel néztem végig a vérfoltos padlón, a vörös ujjlenyomatos falakon.

Ilyen családban felnőni nem könnyű, főleg ha már felfogja az ember a történteket. Sokszor engem is piszkált, baromságokat kérdezett, ő sem tudta miket hordott össze, és érteni sem lehetett a beszédét. Aztán megkaptam, hogy egy hülye makacs kurva vagyok. Ilyenkor folyton kiforgatta a szavaimat és már-már egyfajta paranoiát vett fel. Úgy érezte, hogy őt mind utáljuk, pedig csak akkor voltunk vele elutasítóak, amikor ivott.

Egyre többször kezdett el velem is kötekedni. Ekkor utáltam meg igazán, és ezt el is mondtam neki, na meg a fejéhez vágtam, hogy szégyellem. Kaptam is érte egy hatalmas pofont, amit némán álltam, ledermedten és felfoghatatlanul. Attól a perctől kezdve gyakrabban előfordult, hogy ok nélkül erősen megragadta a karom és arrébb lökött, vagy csak ütlegelt. Testemet végig kék, lila és zöld színek tarkították, egy-egy zúzódással, vagy nagyobb horzsolással felváltva.

Egyszer majdnem egy végzetes tragédia is történt, amikor kishíján megölte az öcsémet, mert ittasan vezetett és autóbalesetet szenvedtek. Fogalmam sincs, hogy volt-e utána bűntudata, amiért hetekig kórházban feküdt a testvérem. Talán a lelkiismerete hajkurászta őt, és ezért még jobban lecsúszott az a koccintós bor.

Pár éve, karácsony napján, este hatkor beállított részegen. Folytatta a szokásos kis dolgait: kötekedett, vitatkozott, tört-zúzott, verekedést produkált. Ezekre a helyzetekre már nagyon ki voltam élezve, így amikor láttam rajta, hogy felém közeledik, és megint akar mondani valamit, amivel megbánt, a lelkembe mar, védekezés helyett támadtam. A szemébe mondtam, hogy utálom, amiért képes elrontani az évnek egyetlen egy napját, ami a szeretetről szól! Erre a kijelentésemre teljesen eldurrant az agya. Üveges, szürke, fátyolos szeme a lámpa fényében megvillant. Pillanatok alatt megfogta a fotelt, amin ültem és felborította. Ekkor azon nyomban kiszaladtam a konyhába, felkaptam a hatalmas konyhakést, magam előtt tartottam és megálltam. Szikrázó szemeink összefonódtak. Ekkor éreztem először azt az érzést, amit a gyilkosság napján. Az agyam elborult, tompán fájt, a gondolatok helyett üresség terjedt az elmémben. Sosem értettem, hogy tud egy részeg ilyen gyors lenni. Apám egy pislogásnyi idő alatt mellettem termett, kicsavarta a rászegezett kést a kezemből és elkezdett fojtogatni. Nem éreztem fájdalmat, bár levegőért kapkodtam. A dühös szempárba meredtem és azt sziszegtem: Ölj meg!

Túl akartam lenni a szenvedésen, és számomra csak megváltás lett volna, ha hatalmas vaskos ujjaival összeroppantja a légcsövemet. Már homályosan kezdtem látni az elém tornyosuló haragos arcot, szinte éreztem a vég közeledtét. A háttérben anyám tompa sikongatásait hallottam, miközben próbálta apám ujjait lefejteni a nyakamról. Az ájulás széléhez érve, apám elengedett. Testem a földre rogyott és tüdőm vészesen levegőért kapkodott. Rápillantottam feltisztult tekintetére, melyből kiolvastam, hogy magához tért, és rájött mit is tett valójában. Bocsánatot akart kérni, de ahogy kijutottam a markából egyenest a szobámba vettem az irányt, felkaptam pár meleg ruhát magamra, és a hideg téli éjszakába igyekeztem. Megpróbált marasztalni, erősen megfogta a karomat, amitől rám jött egy hisztériás roham. Teli torokból elkezdtem sikoltozni, hogy engedjen el, majd menekülés gyanánt karjába haraptam, mire kiszabadultam a szorításából és elrohantam a mellettünk lévő erdőbe, ahol a hóban végül lábaim összerogytak, majd elkezdtem zokogni.