Lana Rising - Egy gyilkos naplójából (18+)

#5 Nárcizmus

Szándékosan hagytam elől a vallomásomat, hogy Ti, akik vakon jártok a nagyvilágban, végre meglássátok a megbújó förtelmet, ami szép lassan bekúszik és elpusztítja az embert. Törődni kéne a másikkal, megbecsülni amink van, támogatni a szeretteinket és kitartani a barátaink mellett, még ha hibát hibára is halmoz! Mert Ti sem vagytok többek vagy jobbak másoknál!

Talán Danielnek is ez volt a legnagyobb hibája, hogy felsőbbrendűnek képzelte magát nálam, meg úgy alapból mindenkinél. Mikor apámat fejbe lőttem azzal az ódivatú fegyverrel, gondolni se mertem volna, hogy végig tudom csinálni. A kibuggyanó vér, az a fémes illat amely belengte az egész szobát, olyan érzéseket váltott ki belőlem, mint egy ragadozóból.

Még, még, még többet!

Magával ragadt a vörös massza, és egyre több olyan kép jelent meg a fejemben, amely a gyilkolásra ösztökélt. A kezem remegett az izgatottságtól, az adrenalin átjárta az egész testemet. Úgy éreztem, mintha ha nem is önmagam lennék már. Megbabonázva figyeltem a koponyájában tátongó lyukat, amelyből még erőtlenül kipumpálódott a vér. Mélyen bevéstem az elmémbe az utolsó képet róla, aztán célirányosan elindultam a szobámba. Tudtam Daniellel nem lesz könnyű dolgom, hisz ha felébred, könnyű szerrel kiüt. Így hát pillanatok alatt kerestem valami kendőt vagy sálat, amivel ki lehetett kötözni őt. Bár mikor kell valami, azt sosem találja meg az ember, de végül a szekrény mélyében kezembe akadt egy hosszú szalag. Elég masszívnak tűnt, ezért úgy véltem a célnak tökéletesen megfelelt. Hónom alá kaptam apám megmaradt vérhígító injekcióit és csendesen, lopakodva célba vettem Danielt. Bár a zene hangosan szólt lentről, én viszont nem sok tudomást vettem a külvilágról. Csak egy cél lebegett a szemem előtt, az pedig a szenvedés és a bosszú.

Daniel békésen hortyogott hátán feküdve a hatalmas francia ágyon, mit sem tudván arról ami történni fog vele. Ahogy ránéztem elkapott a megvetés és az undor, eszembe jutott egy csomó régi rossz emlékem, amikor is miatta szenvedtem.

Mindig is ott tett keresztbe nekem ahol csak lehetett, pedig testvérek voltunk és az én részemről ez minden, de nem testvéri viselkedés. Eljátszotta a kemény nagy fiút, aki sosem félt semmitől. Nos én adtam rá okot, hogy legyen mitől rettegnie, hisz halálosan félt a tűktől.

Kezeit óvatosan az ágy rácsához kötöztem a szétvágott szalagokkal, majd a két lábát is erős csomókkal rögzítettem. Mikor elkezdett mocorogni egy pillanatra még az ütő is megállt bennem.  Daniel megpróbált megfordulni, és a sikertelen próbálkozások után felébredt. Értetlenül nézett ki a fejéből mire ráébredt, hogy valami nem stimmelt. Riadtan kezeire kapta a tekintetét, majd elkezdte rángatni a rácsokat.

"Lana? Mi a franc ez?" Nézett rám. " Engedj el! Hallod?" Folytatta parancsoló hangon. Egy pillanatra rávetettem tekintetemet aztán elfordultam válaszra sem méltatva. Elvégre ki ő, hogy parancsolgasson?

Magam elé vettem a dobozt, amelyekben a vérhígítós injekciók voltak, felhúztam a benne lévő gumikesztyűt, megragadtam az első fecskendőt és a kis asztali lámpa fénye felé tartottam. Döntögetve bámultam a benne lévő kis apró buborékot, amely ide-oda úszkált a fecskendő belsejében. Emlékeszem, mikor apám műtétje után nekem kellett beszúrni ezeket, hogy ne kapjon trombózist. Napi egy szúrás a hasba bőven elég volt. Viszont köztudott, hogy túladagolás esetén halált is okozhat, akár egy kisebb vágástól is el tud vérezni az illető. Eme tudást kihasználva jutottam el arra az elhatározásra, hogy az olyan férgek, mint Daniel, ilyen halált érdemelne. Érezze csak, ahogy kiszáll belőle szépen lassan a lélek, az a romlott, elrothadt lelke, amely képes volt tönkre tenni egy másik életet. Nem jutottam volna idáig, ha legalább egy embertől is megkaptam volna azt a szeretetet, ami kijárt volna.