Lana Rising - Egy gyilkos naplójából (18+)

#2 Irigység

Egyedül csak arra jó ez a bezártság, hogy végig tudom gondolni az eseményeket, amelyek meghatározták az életemet. Köztük van öcsém is, Daniel, aki a viselkedésével elérte, hogy haragom ő rá is lesújtson. Régen jól meg voltunk, játszottunk, szórakoztattuk a másikat, vagy éppen verekedtünk és piszkáltuk egymást, de melyik testvérpár nem? Megbíztam benne, elmondtam a titkaimat neki, egyszóval remek kapcsolatunk volt, egészen addig míg Dan bekerült a középiskola mély süllyesztőjébe. Egy fiús iskolában könnyű elveszni, a rossz fiúkhoz csatlakozni a menőség miatt. Egyre érezhetőbbé vált, ahogy megváltozott. Bunkó, tapintatlan, piszkálódó, önző tahóvá vált. Csak akkor jött hozzám, ha kellett neki valami, kihasználta a segítőkészségemet, én hülye pedig vakon elnéztem neki, de aztán egyre több dolgot kezdett megengedni magának.

Nem volt hajlandó részt venni a házimunkában, pedig ő volt az egyedüli ments váram, akinek a segítségére régen mindig számíthattam. Anyám pedig elnézte neki, hiszen anyuci pici szeme fénye volt. Ne hogy megerőltesse magát egy kis porszívózásban! Majd jó lesz az idióta semmire kellő nővére, hogy eltakarítsa a család után a mocskot...

Bosszantott, hogy Dan mindent megkaphatott, csak csettintett egyet és már is a zsebében csücsült a pénz, vagy a szekrényében a hőn áhított méregdrága ruhák. Szerettem volna én is új göncöket, vagy csak egy új tornacipőt, mert már egy éve a lyukas talpúban csoszogtam. Válaszul annyit kaptam, hogy menjek el nyáron dolgozni és lesz pénzem. Nagyon rosszul esett, főleg mert mindig is azon törtem magam, hogy megfeleljek anyámnak, és még annyit se kaptam, hogy ügyes vagy. Mindeközben Daniel szándékosan nem vigyázott a dolgaira, hamar tönkre tette őket, hogy kaphasson egy újat, egy jobbat, egy menőbbet. Hallottam, amint a haverjaival direkt a földhöz vágta a telefonját, miközben azt ecsetelte, hogy anyucitól úgyis kap helyette egy másikat. Egy évben már három-négy telefont is kapott, míg én mindig azt használtam, amit öt éve a keresztanyámtól kapott ballagási pénzemből vettem. Talán felszínes dolognak tűnik, hogy ilyenekért irigykedtem rá. Inkább csak igazságtalannak éreztem, mert tudtam, hogy nekem nem járt ez a figyelem.

Ezt az irigységet még tetézte az is, hogy anyám folyton korlátozott engem, miközben testvéremnek mindent megengedett. Csak két év különbség volt közöttünk, de mégis úgy éreztem, mintha én lettem volna a kisebb.  Dan odamehetett ahová és akkor, és amikor akart. Sőt, megesett, hogy hazudott a hollétéről és teljesen máshová ment, mint ahová elengedték.

Nekem ez nem adatott meg. Ha el akartam menni valahová előtte párnappal engedélyt kellett kérnem, de akkor is mindig nemleges választ kaptam. Bulizás? Még hírből sem ismerem, pedig elmúltam tizennyolc. Ha nem értem haza időben az iskolából, akkor hetekig büntetésben voltam, Danielt szinte meg is dicsérték, hogy ha haza talált.

Valamiért öcsém büntetését sosem tartották számon, mintha rögtön elfelejtették volna az enyémével ellentétben. Apróságokon bűnhődtem, nem nézhettem tv-t, nem hagyhattam el a házat, elvették a gépem, a telefonom és minden olyan dolgot, ami esetleg nyugalmat vagy örömet okozott volna nekem. Igazságtalannak tartottam, ezt a megkülönböztetést. Rengeteget vitáztam emiatt anyámmal, és nem értettem miért teszi ezt velem. A válasz mindig ugyanaz volt; mert te lány vagy.

Ekkor elpattant bennem valami. A legszívesebben ráugrottam volna anyámra, és a haját cibálva húztam volna végig a betonon. Ökleim viszkettek, és egy belső hang az kiáltotta a fejemben, hogy tépjen szét. Egyre dühösebbé váltam, de igyekeztem türtőztetni magam és megtartani a józan eszemet.

Miért kell megkülönböztetni? Ráadásul Dan ezt élvezte is. Nem elég, hogy egyre beképzeltebb és önteltebb lett, folyton rászállt a titkaimra és azzal fenyegetett, hogy beköp. Már kiskora óta meg volt benne a zsarolási hajlam és ez csak elhatalmasodott a birtoklási vágya mellett. Pár éve tönkre tette a laptopomat, amit a saját összespórolt pénzemből vettem. Természetesen nem kaptam helyette másikat, be kellett érnünk a családi géppel, de az még több civakodással járt, amit apám megelégelt és a munkahelyéről hozott egy leharcolt laptopot, hogy meg tudjuk írni a netes leckéket őrjöngés és vitatkozás nélkül. Kezdetben én kezelhettem a gépet, mintha a sajátom lett volna. Danielnek ez persze nem tetszett, mert magának akarta.

Röhejesnek tűnhet, hogy egy idióta számítógép miatt veszekszik az ember. Jobban belegondolva az is, röhejes! De ha valaki függővé vált, már kevésbé tűnik viccesnek. Dan kinyírta a közös családi gépet is, idegességében folyton rugdosta a gépházat, és hangosan szidta mindenki anyját, amiért kikapott a játék során. Annyira elhatalmasodott rajta a játékszenvedélye, hogy teljesen kitulajdonította magának az egyetlen működő laptopot. Reggeltől estig játszott rajta, sőt nyáron a haverjaival LAN partiztak. Egész este nyomták azt a szart és valamikor másnap reggel vagy délben jött haza, aludt délutánig, aztán mikor felkelt vitte magával a gépet és ment a barátjához kockulni. A szüleink nem szóltak emiatt egy rossz szót sem. Ugyan! Miért tették volna?

Az internet volt számomra az egyetlen menedék, ahol barátokra találhattam, ahol el tudtam volna vonulni a förtelmes valóságtól, apám részeges őrjöngésétől. Dan pedig ettől is megfosztott. Utáltam, hogy folyton azt csinálhatta, amit akart. Megkapott mindent, sőt még azt is leszarták a szüleink, hogy masszív dohányos lett, és néha füvet is szívott. Bezzeg, ha rólam derült volna ki ilyen, akkor befalaztak volna a saját szobámba...

Nem tagadom, irigy voltam és undorodtam attól az embertől akivé Dan vált. Bűzlött a cigaretta füsttől mindennap, és ha otthon is volt, folyton csak a szobájában gépezett vagy aludt. Egy idegbeteg agresszív állattá változott, ha elvettem tőle a laptopot.

Egyszer egy elfajult vita során Dan felpofozott, majd szó szerint kidobott a szobájából. Napokig égett hatalmas kezének lenyomata az arcomon. A hátam sajgott, amiért nekivágódtam a falnak. Gondoltam orvosolni kéne ezt a gépfüggőséget, így szaladtam elmondani a szüleimnek a történteket, mire csak annyit böfögtek vissza, hogy biztosan megérdemeltem.

Tessék, egy újabb arculcsapás az élettől!

Egyedül én foglalkoztam a családommal, én akartam a legjobbat, és mit kaptam cserébe? Semmit! Csak elutasítást, nem törődöttséget, verést és szidást. Végül eljutottam arra a pontra, hogy betelt a pohár. Szívem zavaros érzései köddé váltak, helyét a mélységes üresség és gyűlölet vette át.

Dan egyre kezelhetetlenebbé vált, nem tisztelte a környezetében élőket, sőt úgy beszélt velem, mintha egy kupac szar lennék hozzá képest, egy büdös kis senki!

Szóval anyuci pici fia gondtalanul élvezhette a független és elfuserált életét. Viszont ő sem volt azaz áttörhetetlen fal, jól tudtam mi az amitől félt és ezt használtam fel arra, hogy az utolsó percekben is megtanulja, mi is az a tiszteletet!