Lana Rising - Egy gyilkos naplójából (18+)

#3 Maximalizmus

Ahogy már belemelegedtem a családom boncolgatásába, nem hiányozhat az a személy sem, aki a világra hozott és egyben megkeserítette az életemet. Igen, ő lenne az anyám.

Kívülállóként úgy jellemezném, hogy egy magabiztos, ambíciókkal teli, kedves, barátságos, vidám és cserfes fiatal nő. Mindenki ezt gondolta róla, ugyanakkor én és a családom ismerte a másik arcát is, ahol kevésbé volt oly elbűvölő személyiség, mint ahogy sokan gondolta.

Kezdjünk mindent a legelejétől...

Fiatalon megházasodott és nagyvárosi lányként belépett apám vidéki, nyugodt és harmonikus életébe. Huszonkét évesen szülte meg első gyermekét, azaz engem, de előtte volt két abortusza és velem is hasonlóakat tervezett, amíg apám rá nem vette, hogy tartsanak meg. Nos, ebben a tudatban élni, hogy nem akart a saját tulajdon anyám, eléggé rosszul érintett. Majd meg tudtam, hogy apám újszülöttként fejbe akart lőni, mert nem bírta elviselni, hogy éjszakákon át folyton sírtam. Tehettem én arról, hogy egy hasfájós baba voltam, aki nem bírta az anyja zsíros tejét?

Miután erre rájöttek, anyám nem szoptatott, nem alakult ki köztünk az a kapocs. Na meg talán az is rosszul esett neki, hogy az első szavam apa volt, őt pedig még csak anyának se szólítottam, hanem a keresztnevén. Feltehetően innen kezdődött minden.

Első gyerekként mindent megkaptam, el voltam kényeztetve, ahogy az lenni szokott egészen addig, amíg meg nem született öcsém, Daniel. A figyelem rászegeződött, vele foglalkozott mindenki és ez nem tetszett.

Mindig engem büntetett meg anyám, ha öcsém játék közben sírt, mert neki hitt és nem nekem. Holott mindig Daniel piszkált, ő kezdeményezte a verekedéseket, és persze mindig ő húzta a rövidebbet. Folyton kaptam a fejmosást, hogy én vagyok az idősebb legyek okosabb stb. Agyrém!

Már akkor éreztem, hogy őt jobban szereti, mint engem. Öcsém nagyon anyás volt, és folyton az ő seggébe bújt. Ha sírt a boltban egy nyamvadt csokiért, megkapta. Mikor én kértem valami édességet, én sosem kaptam csak ő. És mi volt a kifogás? „Ennyi idősen te is megkaptad mind ezt". Hát kit érdekelt? Főleg óvodás fejjel, hogy két-három évesen mit kaptam és mit nem. Ha már ő kapott, akkor nekem is kellett. Ez szerintem így lett volna igazságos.

Na de nem megyek bele nagyon a kis semmiségekbe. Ugorjunk egy életszakasszal előrébb, amikor is már iskolába kerültem. Nem voltak nagyon barátaim és sokat csúfoltak. Ezért nem is maradt nagyon más nekem, mint a tanulás. Anyám borzasztóan maximalista nő volt, aki még a legjobból is még jobbat akart. Belém sulykolta, hogy kitűnőnek kell lennem. Bár sosem értettem, hogy várhatta el, hogy egy Einstein legyek, ha ő sem volt egy minta tanuló a suliban, ergo nem sokat tudott segíteni a tanulásban.

Szóval négyesnél rosszabb jegyet sosem hozhattam haza, mert büntetésbe kerültem. Nem nézhettem tv-t, nem játszhattam és egész nap a szobámban kellett gubbasztanom. Mindig azzal jött, hogy bezzeg az osztálytársam milyen jó tanuló. Aztán amikor egy pocsék dogából is enyém lett a legjobb, ami közepest jelentett, az sem érdekelte, mert ugye ilyenkor nem nézi azokat a „többieket".

Legyek jó, legyek tökéletes! Folyton csak ezt akarta, holott nem voltam az, de arra törekedtem. Meg akartam mindig felelni neki, de sosem sikerült igazán elérnem számára azt a pontot, ahol legalább annyit mondana, hogy ügyes vagy! Sosem dicsért meg semmiért, ezért még többet akartam bizonyítani. Ebbe könnyen bele lehet fáradni. Főleg, ha úgy reagálnak rá, hogy miért csak ennyi, miért nem lett jobb?

Úgy éreztem, hogy amiért neki szar élete volt, azért én fizettem. Amit tőle kértek számon, azt várta el tőlem is.

Középiskola...