𝐉𝐄́𝐆𝐒𝐙𝐈́𝐕𝐄𝐊

𝐄𝐋𝐒𝐎̋ 𝐅𝐄𝐉𝐄𝐙𝐄𝐓

𝐁𝐞𝐥𝐥𝐚

Utálom a reggeleket. Nem elég, hogy kapkodnom kell, hogy ne késsek el az iskolából, ahová egyébként semmi kedvem sincs bemenni, de még azt is végig kell néznem, hogy a családom milyen jó hangulatban reggelizik közösen, egészen addig, amíg én be nem lépek a konyhával egybenyitott étkezőhelyiségbe. Gyakran hallom reggelente, amikor az emeleti szobámban készülődök, ahogy ők hangosan nevetnek, mégis amikor én is lemegyek a konyhába, hogy kávét főzzek magamnak, akkor a hangulat egyből fagyossá válik. A nevelőanyám, Mary arcáról úgy tűnik el mosoly, amikor meglát, mintha ott sem lett volna, apa homlokán pedig megjelennek a ráncok. Egyedül a húgom, Amy szokott nekem örülni, az ő arca mindig felragyog, amikor meglát. Régebben ez borzasztóan fájt, de mára már inkább figyelmen kívül hagyom ezeket a dolgokat. Egyetlen célom, hogy felvegyenek egy torontoi egyetemre, és végre leléphessek innen, ahogyan néhány évvel ezelőtt a bátyám is tette.

- Jó reggelt – sétáltam a kávéfőzőhöz, miközben a többiek éppen az étkezőasztalnál fogyasztották a közös reggelijüket. Természetesen nélkülem.

Most is minden úgy történt, ahogyan szokott. A nevetésnek és a jókedvüknek nyoma sem volt, csupán Amy mosolygott még mindig, és értetlenül nézett a szüleire. Évek múltával sem értette meg, hogy az édesanyja miért lesz egyből kedvetlen és frusztrált, amikor megjelenek.

Apa és Mary nagyjából hét évvel ezelőtt ismerkedtek meg, amikor a férfi már majdnem másfél éve egyedül nevelt engem és Tylert, a bátyámat. A munkájuknak köszönhetően találkoztak, ugyanis Mary újságíró, és éppen ő készítette el az interjút annak az autógyártócégnek az alkalmazottaival, ahol édesapám már évek óta mérnökként  dolgozik. Elkezdtek randizni, és mire én tizenegy évesként észbekaptam, már házasok is voltak, majd egy évvel később megszületett a közös kislányuk, Amy is. Ezek után Tyler és én egyre inkább kezdünk úgy érezni, hogy felesleges tagjai vagyunk ennek a családnak, hiszen mi apánk előző házasságának a gyümölcsei voltunk. Úgy éreztük, hogy már az apánkat is elveszettük, de legalább ott voltunk egymásnak. Ő viszont két évvel ezelőtt Torontoba költözött, ahol elkezdte a jogi egyetemet, én pedig egyedül maradtam.

- Mikor érsz ma haza, Isabella? – kérdezte apa, miközben én lábujjhegyre állva szedtem le a polcról a műanyag kávépoharamat.

- Fél háromkor végzek, megpróbálom elérni a háromnegyed hármas buszt, és akkor el tudok menni én is Amy fellépésére – válaszoltam hátra sem fordulva.

Amy csupán öt éves, de imád táncolni, ezért nemrég elkezdett balettoktatásra járni. Ma este lesz az első fellépésre, amin én szeretnék ott lenni és támogatni őt. 

A továbbiakban kínos csend telepedett a helyiségre, amíg arra vártam, hogy elfőjön a kávém. Szerettem volna valamit mondani, és úgy tűnt, hogy ezzel apa is így van, mégsem szólalt meg egyikünk sem. Nem tudunk mit mondani. A saját apámmal nem tudok beszélgetni, annyira nem ismerjük egymást, hiába élünk egy lakásban.

Igazi megváltás volt, amikor a kávéfőző abbahagyta a zúgást, ami azt jelentette, hogy végre kimehetek, nem csak a konyhából, hanem az egész házból. Gyorsan a poharamba dobtam két kockacukrot, öntöttem bele egy kis tejet, majd nyomtam egy puszit a húgom fejére és elköszöntem a családomtól. Néhány perccel később már a szállingózó hóesésben, vállamon a táskámmal, sétáltam a buszmegálló felé, miközben a telefonomat előhalásztam a zsebemből, és gondolkodás nélkül kezdtem tárcsázni a bátyámat.

Évek óta Tyler az egyetlen támaszom, amellett, hogy a bátyám, ő a legjobb barátom is. Minden nap telefonálunk, és szívem szerint minden hétvégét Torontoban töltenék nála, de apa még egyszer sem engedett el, ő pedig csak ritkán jön haza, hiszen csak az ideút legalább hat óra.