𝐉𝐄́𝐆𝐒𝐙𝐈́𝐕𝐄𝐊

𝐍𝐄𝐆𝐘𝐄𝐃𝐈𝐊 𝐅𝐄𝐉𝐄𝐙𝐄𝐓

𝐋𝐞𝐨

Ritka az, amikor úgy akarok időt tölteni időt egy lánnyal, hogy később nem fogunk egy ágyban kikötni. De Bella pont ilyen lány volt. Ha akartam, sem tudtam volna az ágyamba csábítani. Mégis azon kaptam magamat, hogy várom a következő korrepetálást, amire egészen szerda délutánig kellett várnom.

Hat óra előtt pár perccel léptem ki a házunk ajtaján, majd a szürke melegítőnadrágom zsebébe dugva a kezemet tettem meg azt a néhány métert, ami a mi kapunkat választotta el az övékétől.

Már sötét volt, egyedül az utcai lámpák világítottak, még a csillagokat sem lehetett látni, mert egy hatalmas felhő eltakarta őket. Autók suhantak el mellettem, de gyalogosként egyedül én tartózkodtam az utcán. A cipőm alatt csikorogtak a sókristályok, amikkel a tél eleje óta szórják az utakat és a járdákat, hogy ne csússzanak. Most se jég, sem pedig hó nem volt, mert ugyan esett néhány napja, de ahhoz nem volt elég, hogy rendesen meg is maradjon.

Mielőtt megnyomtam volna a csengőt, felpillantottam a házra, és láttam, hogy az egyik emelti szobából kiszűrődik a fény. A függöny miatt persze nem láttam, de így is tudtam, hogy a lány ott tartózkodik. Hirtelen bevillantak azok az emlékek, amikor kissrácként ugyanígy álltam a házuk előtt, felnézve ugyanerre az ablakra, mielőtt becsengetnék, hogy kihívjam Bellát játszani vagy bent nézzünk valami filmet.

Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott az a tízéves kislány, aki sosem tudta úgy összefogni a haját, hogy legalább egy zavaró tincs ne hulljon az arcába, aki hajlandó volt velem focizni, ha arra kértem, és aki egy ilyen focizás alkalmával betörte a másik szomszédjuk, Mrs. Bluemark ablakát, olyan erősen rúgott a labdába. És ebből a kislányból mostanra majdnem egy felnőtt nő lett, aki utál engem.

Becsengettem, mire néhány másodperccel később kinyílt a bejárati ajtó és a lány mostohaanyja, Mary nézett ki.

– Szia, Leo – sietett a kapuhoz, amiben elfordította a kulcsot, majd kitárta előttem. – Gyere!

– Jó estét! – mosolyogtam rá, miközben beléptem a kapun.

Mary bezárta mögöttem a kaput, majd sietve kinyitotta előttem a ház ajtaját is. Beléptem a házba, ahol kissrácként majdnem minden napomat töltöttem, amikor nem éppen a lány volt nálunk. Az első dolog, amit észrevettem, az Bella volt. Az előszobaajtó keretének támasztott csípővel álldogált és az arcán zavart kifejezés ült. Szürke melegítőnadrág volt rajta egy fekete színű pólóval, ami bőven leért a combja közepéig, így gyanítottam, hogy az valójában a bátyja pólója volt. Barna haja egy lazán volt összefogva, néhány tincs kiszabadulva hullott az arcába. Nagyon aranyosan nézett ki, és nehéz volt elnyomon a kikívánkozó mosolyomat. Az iskolában mindig olyan rendezettnek tűnik, hogy szinte lehetetlen elhinni, hogy van egy ilyen laza oldala is. El sem hinném, hogy melegítőnadrágot is szokott felvenni, ha nem látnám a saját szememmel.

– Szia, Bella – vigyorogtam rá, mire ő csak egy bosszús pillantást vetett rám.

– Szia – válaszolta cseppet sem kedves hangsúllyal, mire a mostohaanyja szigorúan nézett rá.

– Ne légy bunkó, Isabella! És vegyél fel valamit, hogy nézel ki? – mutatott a nő mérgesen a lány hosszú pólójára, mire Bella csak megforgatta a szemét, nem titkolva a véleményét a nevelőanyja mondandójáról. Biztos voltam benne, hogy ha nem lennék, már összevesztek volna. Bellát talán nem is érdekelte volna, hogy itt vagyok, simán képes lett volna visszaszólni az apja feleségének. De Mary nem akart előttem vitába bonyolódni a lánnyal, ezért inkább kedves mosollyal hozzám fordult: