𝐉𝐄́𝐆𝐒𝐙𝐈́𝐕𝐄𝐊

𝐇𝐀𝐓𝐎𝐃𝐈𝐊 𝐅𝐄𝐉𝐄𝐙𝐄𝐓

𝐋𝐞𝐨

A jégre lépni számomra azt jelenti, hogy kiürítem a fejemet és a gondolataimat, ha csak egy kis időre is, de az agyam leghátsó részébe száműzöm. A jégen siklani és közben nem figyelni másra, csak a kis fekete korongra és a csapat többi tagjára, az egyik legkedvesebb dolog a számomra. Meccs közben nem zavart soha, hogy tele van a nézőtér, mert a játék közben ki tudtam a zárni az emberek tekintetét. Ilyenkor még az sem tudta a kedvemet venni, hogy az apám is ott ül a lelátón, szigorú szemekkel figyel, észreveszi minden apró hibámat és a meccs után biztos, hogy szóvá teszi őket.

Az egyetlen dolog, ami miatt növekedett az izgalmam a meccsek előtt, az az volt, hogy tisztában voltam vele: a kanadai válogatott edzői figyelemmel kísérik a teljesítményemet és ezeken a mérkőzéseken múlik a sportolói karrierem.

– Rendben, srácok, eddig jók vagyunk! – hallottam az edző hangját, mikor a második harmad után az öltözőben levágódtam a padra és mohón kortyoltam a vizet a kulacsomból.

Egy közeli város csapatával játszatottunk, akik elég nehéz ellenfélnek bizonyultak. Erős volt a védelmük, de a támadásaik is jók voltak, így erősen megizzasztottak minket. Az elmúlt kétszer húsz perc alatt három gólt sikerült belőni a kapujukba, az egyetlen bökkenő az volt, hogy ők is ennyi gólt osztottak nekünk. Az elmúlt hét edzésein Mr. Cours, az edzőnk azt mondta, hogy egyszerű ellenfelek lesznek, de már az első percekben, amikor lőttek egy gólt, rájöttünk, hogy erősen alábecsültünk őket és össze kell magunkat szedni, ha ma nyerni akarunk.

– Az 10-es kicsit gyenge láncszemnek tűnik – mondtam, mikor lenyeltem az utolsó korty vizet és végre úgy éreztem, hogy a légzésem is a normális felé közelít.

– A 42-es meg nagyon agresszív – osztotta meg az észrevételét Jack is, aki az arcán dörzsölte, ahová nemrég egy ütést kapott az előbb említett játékostól.

– De megvagy? – kérdeztem az arcát figyelve, ahol már elkezdett lilulni a folt, ahol az ellenfél ökle eltalálta.

– Persze, túléltem már rosszabban is – vigyorgott rám.

Jack volt a csapatban az az ember, aki a leggyakrabban keveredett verekedésekbe, nem csak meccseken, hanem az egyetemen vagy a szórakozóhelyeken is. Ráadásul edzésen is előfordult már, hogy egy-egy kisebb vita során elveszítette a fejét, és majdnem behúzott valakinek, ezért kicsit abszurdnak találtam, hogy pont ő nevezi nagyon agresszívnek a 42-es mezben játszó fickót. Ettől függetlenül persze nagyon kedveltem őt, mert nincs jogom ítélkezni olyanok felett, akiknek nem ismerem a háttértörténetét.

– Készen álltok? – nézett végig rajtunk Mr. Cours, miután a karórájára pillantott.

Nem mintha lett volna választásunk, akkor is ki kell mennünk, ha nem állunk készen. De termesztésen készen álltunk még húsz percet játszani és legyőzni az ellenfelet. Egyszerre hangzott mindannyiunktól a hangos „Igen!", majd mind felálltunk, hátrasimítottunk az izzadságtól vizes hajunkat, visszahúztuk a sisakokat a fejünkre, a kezünkbe vettük az ütőket és megálltunk az edző előtt.

– Hajrá Montreal! – mondta, mikor egy körbe álltunk és mindannyian középre tartottuk az ütőket.

– Hajrá Montreal! – ismételtünk meg kiabálva, miközben felemeltük az ütőket, majd elindultunk a pálya a felé.

A csapat egy része leült a padra, a másik pedig, köztük én is, egyből a jégre lépett. Figyeltem, hogy az ellenfél csapatából ki ül le és ki nem. Fejben az összes játékosról végig vettem, hogy mit tudok eddig róluk, melyikük hogyan játszott eddig, majd, amikor megszólalt az utolsó harmad kezdetét jelző kürt, már teljesen készen álltam.