𝐉𝐄́𝐆𝐒𝐙𝐈́𝐕𝐄𝐊

𝐎̈𝐓𝐎̈𝐃𝐈𝐊 𝐅𝐄𝐉𝐄𝐙𝐄𝐓

𝐁𝐞𝐥𝐥𝐚

– Elmentem, sziasztok – kiabáltam apáéknak kedd reggel, előbb kiléptem volt a ház ajtaján.

Ez a reggel is indult, mint a többi. Nagy nehezen ki ásztam az ágyból, hideg lezuhanyoztam, remélem lezuhanyoztam, hogy attól majd felébredek, de természetesen fáradt maradtam, mint előtte. Aztán próbáltam magamnak normális kinézetet varázsolni azzal, hogy kisminkeltem magam és kivasaltam a hajamat. De reggeleim legrosszabb része még csak ezután jött: le kellett mennem a családomhoz. Nem töltöttem sok időt velük egy légkörben, csak addig voltam ott, amíg lefőtt a kávém és közben reggeli gyanánt megettem egy almát. Aztán nyomtam egy puszit a húgom arcára és amilyen gyorsan csak tudtam, távoztam a házból. Vajon mennyire gáz, ha az ember el akar menekülni az otthonából? Mindegy, mert már nem sokáig fogok itt lakni. Májusban leérettségizek, felvesznek a Torontói Egyetem pszichológia szakára és itt hagyom ezt az egész várost. És semmi nem fog hiányozni. Legalábbis a tervem ez, és jelenleg minden erőmmel azon vagyok, hogy ez sikerüljön.

– Jó reggelt, Bella! – hallottam meg Leo mély hangját, amikor bezártam magam mögött a kaput.

A hangába fordítottam fejemet és láttam, ahogy a fél vállán lógó táskával sétált a háta előtt parkoló autója felé nézve, akkor a kocsikulcsot szórakoztatva pörgette a mutatóujján és végig a szemembe vigyorgott. Istenem, néha olyan szívesen megütném.

– Jó reggelt, Leo! – köszöntem vissza, majd hátat fordítva neki gyors léptekkel indultam el a buszmegálló felé, remélem, hogy hamarosan megérkezik, mert borzasztóan fáztam. Talán mégsem volt olyan jó ötlet szoknyát felvenni egy sima vékony harisnyával a tél közepén. De más késő lett volna visszafordulni és átöltözni, mert akkor biztosan elkések az első órámról, ami matek, és épp eléggé félek a tanáromtól.

– Elvigyelek? – kiabált utánam a fiú, mire én megtorpantam és bizonytalanul fordultam meg.

A kocsi nyitott ajtaja mellett állt és a válaszomat várta. Az önbecsülésem erősen tiltakozott az ellen, hogy beüljek mellé, de a hideg busszal és a mínusz fokban való gyaloglással szemben túlságosan kényelmesen megtaláltam a fűtött autót, így egyet bólintva indultam a jármű felé.

Leo megvárta, amíg beülök mellette, majd beindította a motort és rákanyarodott az útra. Eszméletlenül kínos volt, pedig még csak pár másodpercig ültem, úgyhogy úgy döntöttem mellette, hogy megpróbálom a csendet beszéddel megtölteni.

– Köszönöm, hogy elviszel – néztem az arcára, majd mosolyra húztam az ajkaimat.

– Nem tesz semmit – vonta meg a vállát, a tekintetét továbbra is az úton tartva. – Rád néztem és én majdnem megfagytam.

Felkuncogtam a szavain, és csak néhány pillanattal később esett le, hogy mit csinálok. Én beszélgetést beszéltem Leoval, sőt még mosolyogtam és nevettem is. Gyorsan rendeztem a vonásaimat és ablakon keresztül kezdtem el az épületeket figyelni, melyek mellett elhajtottunk.

A szemem sarkából láttam, ahogyan a fiú a műszerfalhoz nyúl és feltekeri a fűtést, amiért nagyon hálás voltam, mert még mindig fáztam egy kicsit. De nem fordultam felé, nem mosolyogtam rá és nem köszöntem meg. Mert már így is túl sok olyat tettem meg, melyről megfogadtam, hogy nem fogom újra Leo közelében tenni. Nem hagyhatom, hogy újra belopja valaki magát a szívembe, pláne nem ő, hiszen már megtanultam, akivel így teszek az utána nem okoz mást nekem csak fájdalmat.

Leo érzékelhette a hirtelen hangulatváltozásomat, mert ő sem kezdeményezett több társalgást, csak bekapcsolva a rádiót és néha, amikor megálltunk egy stoptáblánál vagy egy piros lámpánál, rám pillantott.