Valexia (SZÜNETEL)

1. Irány a Bűbáj!

– Tízezer év és semmit sem tehettem! Én megmondtam: a mágiának ára van! Csak nem mindegy, milyen formában. – Sóhajomat messzire vitte a beálló néma csend, amitől egy rövid ideig a fülem is csengeni kezdett.

Az erdő közepén ülve a fák alatt, mintha minden pillanat, egy-egy örökkévalóságig tartott volna. A bágyadt holdfény átsejlett a lombkoronákon, halvány foltokkal tarkítva a sötétséget a földön. Kusza tekervényeknek tűntek a kiálló gyökerek, és mozogni látszottak, ahogy kavargatta a talajon lévő leveleket a szél. Bogarak motoszkáltak és férgek kúsztak a növények között, amik felverték a síri csendet. Hiába volt orkán ereje a légáramnak, szinte némán kapta fel az elrohadt gyomok darabjait, hogy messzire vigye. Egyetlen vad se tartózkodott a közelben. Mindent megfélemlített a rituálé kezdődő ereje, amit véghez akartam vinni. Az a pár rovar és csúszómászó, ami maradt, már nem számított.

Éreztem testemen a hideg levegőt. A szél borzolta a hajam kilógó szálait, néha megemelve egy-egy tincsemet is. A vékony, fekete csipkeruha a testemre tapadt, ahogy egy erősebb széllökés érte az anyagot. Meg-megremegtem az érkező légmozgásra. Meg kellett nyalnom a vörösre rúzsozott ajkamat, hogy megnedvesítsem. Kiszáradtam. Levegőért kapva próbáltam lélegezni. Oly' rég éreztem már azt a mágikus energiát, ami keresztülszáguldott rajtam. Mint a mézzel lecsöpögtetett dió édes zamata. Harapni lehetett volna. A tüdőm megtelt vele. Minden egyes pórusomat átjárta a hatalom. Az az erő, amire már régóta áhítoztam, de béklyóimnak hála, lehetetlen volt, hogy valóban az enyém legyen.

A bosszúvágy és a harag fűtött. „Megláncolt Liliom". Így neveztek a papok és papnők, akik már több ezer éve sanyargatták a lelkem és a testem. Mint egy edény, amit megtöltöttek a saját szájízük szerint. Ha nem volt jó, kiürítették és újrakezdték az egészet. Végtelennek tűnt az idő, amit láncok között éltem és szolgáltam, de megszabadultam. A kalitkába zárt madárka végre kirepült és lecsaphatott mindenkire, aki valaha is ártott neki.

Halk motoszkálást hallottam az egyik zizegő bokor mögül. Körbejárattam a tekintetem a sötétségen. Pillantásom végül megtalálta a hang forrását. Hosszú loboncomba markoltam és felkötöttem a fejem tetejére a tincseket, ne zavarjanak.

– Örülök, hogy újra látlak – suttogtam a sötétbe negédesen, majd egy lágy mozdulattal az előttem elterülő gyertyasor felé intettem. Ujjaim végei felizzottak. Szép lassan, egyesével gyulladtak meg az apró lángok a viasztömbökön.

– Megszegted a törvényeket! – rivallott rám éles, sipító hangon egy lény, ami elrejtette magát a feketeségbe. Nem sejtette, mennyire jól is látom őt. Vörösen izzó szemeit. Sötétlila, nyúlánk törzsét, ami úgy magasodott a fák levelei közé, mintha ragacsos cukormázat húztak volna szét. Testét még hosszabb karok és lábak nyújtották meg. Nem fedte ruha, se más anyag. Mintha mindenét kavargó olaj tartotta volna egyben. Mozdulatlannak próbált tűnni, de láttam mennyire gyorsan süllyed és emelkedik a mellkasa, ahogy izgatottan és a félelemtől remegve vette a levegőt. Karmai a földbe nyomultak. Kapaszkodott benne. Sejtettem milyen szívesen támadna rám, de nem tehette. Nem akart ő idő előtt meghalni, pedig nagy örömömre szolgált volna eljátszani vele.

– A törvényeket, amiket én írtam? – Gúnyos mosolyra húztam az ajkaim. Lassan emelkedtem fel a földről. Éreztem a kavargó mágiát, ami útnak indult a talajon, hogy lefedje az egész területet. Láthatatlan falat képezett az erdő köré, majd felvillant a végtelenség pecsétje. A lény teste megdermedt. A varázs ereje bénító volt és a földre taszította. Felmordult, mint egy veszett kutya. Próbált mozogni. Széles vicsorra húzta a száját.

– A halálom, nem hoz mást csak elmúlást számodra – röhögött fülhasogatóan élesen. Engem nem tudott meghatni, ahogy a nyál se, ami kicsordult a pofájából. Véres fogai kilógtak, akár sok száz apró jégcsap. Átlátszóak voltak és olyan tűhegyesek, hogy a leghegyesebb eszköz se ejtett olyan mély sebet, mint a fogsor, amiről vércseppek kaptak szabad utat a földre pottyanni.