Valexia (SZÜNETEL)

5. Tánc és gyilkosság

Az agyam egyik szeglete nem akart lekattanni Adrian nevéről. A másik, legszívesebben bevert volna pár pohár italt, hogy a gondolatot is elfelejtse. Próbáltam elengedni a dolgot. Még is folyton eszembe jutott mekkora szarba is keverhetett minket Jack. A nagy és tántoríthatatlan Valexia Norwood, aki a munkája és néhány szerencsétlen - lehetséges -, maffiatag kicsinyes játéka miatt aggódik? Vagy bárki is legyen, aki megvette a Bíborholdat. Nem ismerek magamra! Talán túl sokat forogtam már emberi környezetben, ezért ellágyultam. Sürgősen csinálni kell valamit, mielőtt otthon kötögető, édes asszonyka leszek, aki sütit süt - kizárólag füveset -, meg vetélkedő műsorokkal szórakoztatja magát és betáraz egy életre elegendő macskát.

Abban biztos voltam, hogyha nagyon kell, akkor tudok viselkedni. De eldöntöttem, nem fogok teljesen benyalni az új főnöknek. Legrosszabb esetben is elteszem láb alól és akkor mindenki életét megkönnyítem. A zsaruknak adok munkát, a bíborban nyugi lesz, én meg felsóhajthatok. Aztán ki tudja, lehet megtalálom életem értelmét. Egy klubot vezetni nem olyan ördöngösség, van már benne tapasztalatom. Elgondolkodtam rajta, hogy leveszem a lábáról Mr. Lowe uraságot. A két szép szememmel is nyertem már meg vesztesnek tűnő csatát. Sose lehet tudni.

Valami béna részeg csóka, leejtett egy poharat a földre, abban a pillanatban, mikor visszatértem a terveim kovácsolásából agyilag. Kiléptem a pultból felsóhajtva, egy ronggyal a kezemben, meg egy lapáttal. Gőzöm se volt a partfis hollétéről.

– Ha bárki a sörcsaphoz mer nyúlni, letépem a karját és a seggébe dugom! – üvöltöttem el magam, hogy biztosra menjek. Nem akartam a jó kis jattról lemondani pár barom miatt, akik nem bírtak a vérükkel. Persze nevetést kaptam, de elég volt egy gyilkos pillantást vetnem az elkövetőre. Egyből úgy nézett ki, mint aki karót nyelt. Sejtéseim szerint, látszódott a szememben a jókedvem. Már csak vissza kellett fognom magam.

Leguggoltam, hogy a szilánkokat összeszedjem, mikor egy fekete cipő lépett a szemem elé, megtaposva az üveget, majdnem a kezemre lépve. Azonnal felment bennem a pumpa és állatias morgás hagyta el a számat. Felemeltem a fejem... és emeltem, emeltem, még mindig emeltem. Olyan magasnak tűnt a láb gazdája, hogy nemhogy állva leszopom, de még létra is kellett volna hozzá.

Útközben megfigyeltem kordbársony fekete nadrágját, ami csodásan volt vasalva. Nagyon halvány, ezüst csíkok voltak benne. Egyetlen gyűrődés se látszott rajta. Azon filóztam, míg próbáltam elérni a hasáig a tekintetemmel, hogy ruhaszállítóban ért a klubba és csak itt vették ki belőle a pasival együtt.

Elértem az övcsatjáig, amin egy denevér sziluettje domborodott ki. Ezüst. Vakított a fényessége. Mire felnéztem az arcára - mert a mellkasán gyorsan átsiklott a pillantásom -, addigra hátat fordított és elindult a kikészített székek felé a nagyszínpadhoz. Sötét, széles karimájú kalap volt rajta és valami fanyar, halál szag terjengett körülötte, miközben az erős mentol, próbálta leplezni az aromákat. Megragadtam volna bíborvörös zakóját, de valamiért megállt a kezem a mozdulatban. Nem értettem magam sem miért, de visszahúztam a karom, mintha megégetett volna. Még a hideg is kirázott. Felcsigázott. Utána akartam sietni, de abban a pillanatban gondolta úgy a részeg faszi, hogy visszatér és még egy poharat ejt a földre.

– Na ebből elég! – fortyantam fel. Megragadtam az ittas kék pólóját, ami majd' szétszakadt kigyúrt felsőtestén. Belenéztem a bágyadt és kómás zöld szemébe. – Takarodj kifelé innen, mielőtt át vágom a torkodat! – hajoltam a füléhez, hogy suttogóra fogjam.

Karomon halvány mágia indult útnak felé, lágy csillogással, amit észrevett. Ellökte a kezem és hátratántorodott. Pár pillanatig a szemembe nézett ijedten, majd sarkon fordult és kirohant a klubból, mindenkit félrelökve. Néhányan rám néztek, én pedig édes mosolyra húztam a számat. Még a szempilláimat is megrebegtettem ártatlanul. Nem csináltam semmit! Még.