Valexia (SZÜNETEL)

2. Bocsi, nem félek!

Redarra egy unalmasnak tűnő, kisvárosi környezet. Az a tipikus sorozatba illő szemétlerakó, ahol folyton esik az eső és hülyék az emberek, vagy valami olyasmi. Mindenki ismer mindenkit. Az igazi klisés városka, ahol senkiről nem derül ki semmi, miközben minden kis szaros titkot tud a mellettünk lakó vénasszony is. Azt hiszem, mellettem nem lakott ilyenfajta asszonyság. Nem csoda hát, hogy rólam nem sok mindent tudtak meg. Arról nem is beszélve, mennyire kevesen érdeklődtek irántam egyébként. Köszönhettem a megjelenésemnek, a viselkedésemnek és annak, hogy a legtöbben azt hitték egy drogos hippi vagyok, aki azért lakik magányosan, mert nem tudja, mit kezdjen az életével. Szóval, füvet szívtam és lázadtam a rendszer ellen a magam módján.

Igyekeztem csak annyit elárulni magamról mindig, amennyit tényleg muszáj voltam. Valahogy be kellett illeszkedni. Gyártottam a jobbnál jobb történeteket a fejemben, de végül maradtam az igazságnál. Hogy miért? Mert a legtöbb ember, ha meghallotta ki is, vagy mi is vagyok valójában, szimplán kiröhögött és elkönyvelt egy kattant idiótának. Így nem kellett félnem attól, hogy lebukok. Egyszerűen dilisnek tituláltak, ami nekem kapóra is jött. Nem sokat tévedtek ez igaz, de megkönnyítették az életemet.

Ahogy haladtam az utcán, próbáltam az elkövetkezendő órákra koncentrálni. Bele kellett kalkulálnom az esetleges leltárt, ami mostanában egyre többször maradt rám. Na meg a sok fenékcsapkodós pasit, akik nem bírtak ki öt percet anélkül, hogy ne basszon le neki valaki egy igazi pofont. Sose értettem az ilyesfajta viselkedést. Ha már egyhuzamban negyedjére vágod fejbe, mert letaperol, akkor ötödjére, mi frásznak próbálkozik? Vagy szereti a fájdalmat vagy tényleg ennyire hülye. Én mindig az utóbbira szavaztam. Mivel Jack a pultpénzt nekem adta, így bőséges éjszakának nézhettem elébe. Volt valami furcsa érzésem a dologgal kapcsolatban, de igyekeztem félresöpörni, ahogy szoktam.

Egy kedves, mosolygós kislány mellett haladtam el, akinek még a kis rózsaszín biciklijének kerekeinél, két oldalt segédkerekek voltak. Aranyos, két copfba kötött, loknis fekete haja lebegett a szélben. Pufók, barna mellényét az orráig húzta. Alatta, nyuszimintás pulóver virított a szivárvány összes színében. Farmerje nagyobbnak tűnt, mint ami a mérete volt, de őt ez nem zavarta. Rászóltam volna az anyjára, hogy szegénynek milyen szar ízlése van, de mosom kezeimet. Égkék szemében öröm csillogott, ahogy rám nézett, de egy pillanat múlva megállt bennem az ütő is.

Arca elhomályosodott. Szemei üregesek és sötétek lettek. Szája elnyúlt az egyik oldalra, míg állkapcsa a másik irányba mozdult. Mintha szét akarnák tépni. Hosszú, átlátszó fogak villantak ki a félreálló ajkak közül. Haja helyén férgek nyúltak a magasba. Álltam egy helyben, lecövekelve és rámarkoltam a nyakamban lógó amulettre. Éreztem a forró izzást, ahogy beleváj a bőrömbe a fém és próbál utat égetni magának a tenyeremben.

– Tehát megtaláltatok – suttogtam a szélbe, egy barátságosnak egyáltalán nem nevezhető mosoly kíséretében. Lehunytam a szemem és az ég felé emeltem az orrom, hogy az érkező bűz, lehetőleg ne vágjon pofán egyből. Savanyú, szúrós és dohos. Égett bőr, gennyes seb, rossz gyomor és hányás. A halál minden rothadt szagának eszenciája furakodott a szaglójáratomba. Megtelepedett a tüdőm minden egyes kis bolyhán. Fojtogatott, fulladással veszélyeztetett. Csak néha vettem egy-egy mélyebb levegőt. Nem éreztem hirtelen jött félelmet, nem akartam könyörögni az életemért. Üres voltam, akárcsak egy tisztára suvickolt edény, ami hetek óta a napon száradt.

– Előlünk nincs menekvésed papnő! – hatolt be az elmémbe az ismerős, sikolyra emlékeztető hang. Nem ért váratlanul. Olyan hangszín volt, amit ezer év alatt se felejtettem el.

Kipattant a szemhéjam és a lányra szegeztem a tekintetem. Majd összefostam magam a fájdalomtól, ahogy szénné égett a kezemen a bőr, de kitartottam. Pedig éreztem, ahogy néhány elszabadult vércsepp a földre cseppen. Még a hangját is hallani véltem, ahogy leérkezik, majd sercegve elpárolog.