Tomioka Giyuu tanítványa (Demon slayer fanfiction)

19. fejezet (E/1)

Kicsit távolabb megláttam két ismerős alakot. Kis idő után az egyik integetni és kiáltozni kezdett.
– Jaaj, te is itt vagy! És a barátnőd is! Sziasztok!
Közelebb sétáltunk. Mitsuri és Obanai voltak azok. Obanai halkan köszönt.
– Sziasztok! – köszöntem én is.
– Szia, te biztosan Shouta-kun barátnője vagy. Kanroji Mitsuri vagyok, ő pedig Iguro Obanai – fordult Mitsuri Haruhoz.
– Sziasztok. Nagase Haru vagyok, és hát mi Shoutával…
– Jó, akkor még nem vagytok együtt, de alakulgat, ugye? – vágott a szavába izgatottan Mitsuri.
Haru nem válaszolt.
– Figyelj, te szereted a zöldteás mochit? – kérdezte Mitsuri Harut, csak úgy teljesen random, fogalmam sem volt, hogy miért.
– Hát, nem a kedvencem. Az inkább a sakura mochi – válaszolta Haru.
– Jaaaj, nekem is az! Régen túl sokat ettem belőle, ezért lett rózsaszín-zöld a hajam. Gondoltam, a tiéd azért ilyen, mert sok zöldteásat ettél – mondta Mitsuri.
– Nem, én zöld hajjal születtem, fogalmam sincs miért. A szüleim valamiféle jelként, vagy áldásként fogták fel, de nem mondanám, hogy az lenne. Inkább egy nagy átok.
– Nem átok! Szerintem nagyon szép!
– Már én is megszerettem, de emiatt rúgtak ki egy gésaházból. – válaszolt Haru-chan. Rövid gondolkodás után folytatta.
– Mondjuk nem is lett volna olyan jó gésának lenni, csak rákényszerültem. De miután elküldtek, egy orvos befogadott, azóta az ő segédje vagyok. Azt hiszem jobb ez így.
– A lényeg, hogy boldogok legyetek. Na de mást is akartam mondani. Látjátok azt a szürke színű bódét? – mutatott bal oldalra Mitsuri.
– Igen – mondtam.
– Na, ott lehet kapni a világon a legfinomabb sakura mochit. Nem hazudok, kóstoljátok meg!
Elmentem, vettem kettőt Harunak és kettőt magamnak.
– Ez tényleg jó! – mondtam.
– Tényleg! – helyeselt Haru.
– Tudok még pár ilyen finom dolgot itt, ha szeretnétek megmutatom – mondta Mitsuri, és körbevezetett, mindenhol elmondta, mi a legfinomabb. Mi már régen tele voltunk, de Mitsuri csak mondta és mondta;
– Jaa és itt még mitarashi dango is van, amott meg rengeteg féle onigiri és…
– Oké, köszönjük Mitsuri, de mostmár bőven elég volt – mondtam
– Igen, bőven elég – mondta Haru is.
– Pedig még annyi jó helyet tudok itt – szomorkodott Mitsuri.
Elköszöntünk tőlük, majd Haru és én hazaindultunk. Egymás mellett sétáltunk. Megsimítottam a kezét, mire ő rámmosolygott. Aztán már kézenfogva sétáltunk, egészen addig, amíg más irányba nem kellett mennünk. Akkor egy pillanatra megálltunk. Magamhoz húztam Harut és csókot adtam a homlokára, majd átöleltem. Utána finoman megsimogatta az arcomat.
– Hazakísérhetlek? – kérdeztem.
– Annak nagyon örülnék.