Waste it on... me (BTS - RM / V)

Kilencedik - Mámor [+18]

~ Han EunJin ~

Amikor a húgom előállt azzal a képtelen ötlettel, hogy menjek el vele egy kicsit kikapcsolódni, azt hittem, hogy szabályosan a képébe röhögök. Azonnal rávágtam, hogy felejtse el a puszta tényt is, hogy én valaha bulizni megyek vele – ismervén a bulijai zárását -, de ő hajthatatlan volt. Akárhányszor visszatért a pulthoz, miután kivitt egy újabb rendelést, annyiszor látott neki a győzködésnek. Végül annyira sikerült lealkudnom a dolgot, hogy az utolsó vendég távozása után bezárjuk a pékséget és kettesben picit kifújjuk a levegőt és megbeszéljük a jövőbeli terveimet. Cseppet sem tetszett neki az ötlet, de belement.

Persze, mikor megláttam NamJoon nevét a telefonom kijelzőjén, a szívem olyan iramban kalapált, hogy féltem, ott végzi valamelyik kávéscsészében. Az órára néztem, jócskán elmúlt az ebédidő, és erre NamJoon is felhívta a figyelmemet. Totál elolvadtam, amiért ennyiszer bocsánatot kért, hogy mégsem jött el, s csak ekkor kezdett igazán feltűnni a hiánya. Eszem ágában nem volt neheztelnem rá, és levett a lábamról a mentegetőzése és a mindenképp megmentő helyzete. Észrevétlenül pusziltam meg a kijelzőt, mikor megszakadt a vonal, s már csak a húgom széles vigyora tűnt fel.

- Mi van?! – morogtam rá, lecsapva a pultra a mobilomat.

- Te totál bele vagy zúgva a pasiba! – nevette el magát, de ez a nevetés inkább helyeslő volt, mintsem bántó.

- Nem vagyok! – tagadtam a tényt, feleslegesen.

- De igen! – Gyerekes módon kinyújtotta rám a nyelvét, majd letéve a tálcát a kezéből, felkönyökölt a pultra és állát megtámasztotta a tenyerein. Boldogan pillázott rám.

- Na, és ha így van? – dünnyögtem az orrom alatt. – Talán én nem lehetek belezúgva senkibe?

- Kibe vagy belezúgva, EJ?! - TaeHyung hangja a hátam mögül érkezett, mire ijedtemben megperdültem a tengelyem körül. – Ha nem Hyungról van szó, akkor már most szólok neki, hogy ne nézegesse az eljegyzési gyűrűket, mert ráfázik.

- Tae?! – EunJae-vel egyszerre sikítottunk fel, az egész vendégsereg tekintete ránk meredt, és nem győztem hajlongani a mentségükért. – Eszed tokját, TaeHyung! – teremtettem le kicsit csendesebben. – Mégis miket hordasz itt össze?!

- Jah, semmi, csak gondoltam előre szólok, hogy ne nagyon zúgj bele másba, mert Hyung a kardjába dől, ha megtudja.

- Ó, ne aggódj, Tae, NamJoonnak nincs félnivalója! – EunJae a szemöldökét emelgette a mondandója közben, s én a föld alá süllyedtem volna szégyenemben.

- Oké, ebből elég lesz. A vendégek várnak, EunJae, menj, szolgáld ki őket. TaeHyung, te pedig. Öhm. Te... – Ahogy közelebb lépett hozzám, belém fagyott minden gondolatom. Előle még a NamJoon iránti érzéseimet se tudtam elrejteni.

- Hyung soha nem tudna neked fájdalmat okozni, EJ – súgta bal fülembe, miközben átfonta karjait a derekam körül. – Nekem elhiheted... Beléd bolondult már az első adandó alkalommal.

- TaeHyung... – motyogtam a vállgödrébe, ahogy viszonoztam a biztató ölelést. Mindig is támaszkodhattam rá, de most, ebben a szívzűrben csak még jobban éreztem, hogy szükségem van a támogatására. Nélküle végleg elveszek. – Köszönöm...

- Vigyázz rá, mert értékes... – tette még hozzá alig hallhatóan, majd lazított a szorításán és hátrébb lépett.

- Tudom, hogy az – feleltem, ahogy TaeHyungra emeltem a tekintetem. – JiMin óta, ő az egyetlen.

- Cssh... – Mutató ujját a számra tette és elnémított. – Hagyd meg JiMin emlékét olyannak, amilyen, ő is ezt akarná. – Nagyot nyelt a fájdalmas emlékre. – Nem akarná, hogy a múltban ragadj, őt siratva. Tudom, hogy azt szeretné, hogy te boldog légy, és tudom, hogy Hyung megérti majd az érzéseidet, mikor majd mesélni fogsz JiMinről neki.