Waste it on... me (BTS - RM / V)

Negyedik - Kétségbeesés és felismerés

~ Han EunJin ~

Nagyjából három hét eltelt mióta az a pasi megjelent a társasház lépcsőházában, és egyre többször nézte meg HoSeokék utolsó kiadandó lakását. Szerettem volna elkerülni az állandó rettegést, mégis miért van itt szinte minden áldott nap, egyáltalán van-e célja az ittlétének, de nem állhattam HoSeok elé efféle nevetséges kérdéssorozattal.

Épp csak becsuktam a bejárati ajtót a hátam mögött, mikor a reggeli szellő a virágok illatával kevert fűszeres aromát hozott magával. Önkéntelenül is beleszagoltam a levegőbe. Szantálfa, némi kókusz, erős és férfias aroma, hozzá rózsaillat és a balkonvirágok keveréke. Mennyei. A szemeim lecsukódtak, ahogy egyre mélyebbeket sóhajtottam, és belefeledkeztem ebbe az illatfelhőbe.

- Igazán szép a reggel - hallottam meg a hátam mögött a mély dallamosságot. Hirtelen ugrottam egyet, túlságosan is meglepett a közelségével.

- Jesszus! - Megperdültem a tengelyem körül, tökéletes közelségbe kerülve ezáltal az idegenhez.

- Sajnálom, nem akartalak megijeszteni! - Udvariasan meghajolt, s ahogy megemelte a fejét, tekintetünk találkozott a másikéval. A szívem hatalmasat dobbant a mellkasomban. A reggeli napsugár különös árnyalatban világította meg mélybarnán csillogó szembogarait. Varázslatos...

- Öhm... nem... nem történt semmi. Én voltam figyelmetlen. - Ezzel fordultam is volna el, de gyengéden a bal alkaromra fogott és megállított.

- Akár csatlakozhatnál is hozzám munkába menet... - jegyezte meg tökéletes magabiztossággal a hangjában, értetlenül néztem fel rá. - Majdnem minden este összefutunk itt a lépcsőházban, gondoltam, lenne kedved egyik alkalommal~

- Öhm. Szerintem összetévesztesz valakivel. - Én pontosan tudtam, hogy éjszakánként a húgomba botlik bele, de ahogy a jelen ábra mutatta, neki halványlila gőze sincs róla, hogy az nem én vagyok.

- Egy ilyen nőt nem igazán lehet összekeverni valaki mással. - Éreztem a hangjából áradó elfojtott szexualitást, és ha nem a húgom lett volna az, akivel összekever, még kapva kaptam is volna az alkalmon. De egyszer már megégettem magam egy olyanfajtával, aki csak azért volt velem, hogy a húgomat féltékennyé tegye. Nem esett jól.

- Bocs', de tényleg mennem kell. Már így is késésben vagyok. - Kihámoztam a kezemet az ujjai közül, feljebb húztam a táskámat a vállamon, és hátat fordítottam az idegennek.

- Tudom, hogy a pékségbe mész - sietett utánam a lépcsőig, majd lefelé menetben is csak fújta a magáét. - Egyszer már beugrottam oda, tudom, hogy ott dolgozol. Elviszlek nagyon szívesen. Ha már ennyire megijesztettelek az előbb, és miattam késel el. Szívesen segítek kidumálni a főnöködnél a dolgot! - A kapuhoz érve széles vigyorra húztam a számat, és ismét szembe fordultam vele.

- Az a pékség az enyém, nincs főnököm, így nem kell senkinél sem kidumálnom magam. - Leintettem az első taxit, és kivételesen elfuvaroztattam magam a pékségbe. Az idegent meglepte az utolsó mondatom, de a kezdeti meglepődése hamar alábbhagyott. A tekintetébe további kíváncsiság költözött némi vadászó gondolatokkal együtt.

A taxi alig tíz perccel később tett ki a pékség előtt, idegességemben alig találtam meg a kulcsomat a táskám mélyén, de végül sikerült előkotornom. Pontosan abban a pillanatban csúsztattam be a zárba, amikor a lépcsőházi idegen bukkant fel mellettem. Az illata ezúttal nem árulta el, csak akkor éreztem meg a parfümje illatát, mikor a lágy szellő felém hozta. A térdeim beleremegtek, ahogyan magamba szippantottam az aromát, nagy nehezen elfordult a kulcs és hangosan nyikorogva kinyílt a bejárati ajtó.