Szuperhősök Világában III. - A fények városa

38. Fejezet - A város, ami sosem alszik

Szuperhősök világában

38. Fejezet – A város, ami sosem alszik

Eron szemszöge

Elérkezett a kitüntetésünk napja. A meghívottak a H.E.R.O. tornyánál sorakoztak, és alkottak hatalmas tömeget. A sátrak közt álldogáltak az emberek; köztük Nolen édesanyja és a kisöccse, Alexa testvérei és Jasper, Hammond apja és Amelia szülei. A régi énem biztosan szomorú lett volna, amiért édesapám, édesanyám és Marilyn nem tudtak ott állni, akkorra azonban sikerült túllépnem az ilyen gondolatokon. Biztos voltam benne, hogy akárhol is vannak, büszkék rám. Én és a többiek a félig újjáépített torony előtt felállított színpadra léptünk fel éppen, miközben a hangos ujjongások és tapsolások hangjai beférkőzték magukat a füleinkbe. A New York-ért tett hőscselekedetekért a Négyek kitüntetésben részesítettek minket. A sok-sok ember alkotta sorok előttünk húzódtak, nekem pedig a tömeg láttán egyből lámpalázam lett. Hála a jó Istennek, nem kellett beszédet mondanunk. A Négyek egyik tagja, Dr. Modific, hősnevén Transzmutátió akasztotta a nyakunkba az aranyból készült medálokat. Egy közel hatvan éves, ősz férfiként tűnt ki a hősök közül, aki mindig egy kék nyakkendőt viselt. Mindegy, mikor, hol tartózkodott, az az égszínű nyakravaló folyton ott csüngött az álla alatt. Az ő képessége az volt, hogy akármilyen tárggyá át tudta alakítani magát. Persze ez kémkedésnél hasznos lehet, harcoknál már kevésbé, azonban itt jön a csavar. Nem hasznavehetetlenül fekvő tárgyakká tudott alakulni, hanem ugyanúgy volt képes mozogni kávésbögreként is, mintha az emberi formáját öltötte volna fel.

- Szeretnék köszönetet mondani ezeknek a fiatal hősöknek – kezdte a beszédét Modific. – Helyt tudtak állni egy veszélyes fenyegetéssel szemben, mikor nekünk távol kellett lennünk.

Amíg ő folytatta beszédét, én a piros szalagos érmet néztem. Az aranyba egy nagy 'H' betű volt belevésve, körülötte pedig apró betűkkel egy szöveg. Annyira kicsi volt az írás, hogy nem tudtam kiolvasni, csak a plecsni alján szereplő nevemet. A képzelgésemből csak a beszéd végét követő csillanások tudtak kiszedni. Kamerákkal több fotót is készítettek rólunk, hogy legyen mit belerakni az újságokba, és magazinokba. A kitüntetés után mindenki a tisztás közepén felállított asztalokhoz sietett, hogy az ott felsorakoztatott ételekből szedjen magának. Töméntelen mennyiségű egzotikus falat várta, hogy megkóstolják őket. A többiekkel az asztal széléről csórtunk magunknak rákokat. Még sose kóstoltam, így kíváncsi voltam az ízére.

-372-

- Remélhetőleg a további sikeres küldetéseink után is rendeznek ekkora partikat – harapott bele Nolen a rákfalatkába.

- Azt én is, csak jobb esetben ott nem szolgálnak fel rákot – vakarta Hammond a nyakánál megjelenő piros pöttyöket.

- Azt hiszem, allergiás vagy a rákra, szívem – törölgette a homlokát Alexa egy ronggyal.

- Erre én magam is rájöttem.

- Szóljak édesanyámnak? – kezdett el aggódni Amelia.

- Hé, Hammond! Ezt kapd el! Ettől jobban leszel – dobott egy kanál krumplipürét Nolen Hammond felé.

A burgonyapüré egyenesen elrepült Hammond mellett, s nagyot placcsant Amelia homlokán. Megtörölte az arcát, majd válaszul elkezdett szépen, lassan, komótos léptekkel közeledni a puncsos tál felé, hogy aztán azt Nolen-re borítsa. Alexa is beszállt a kajacsatába, és elkezdte rákokkal dobálni a többieket. Hammond egy egész dinnyét próbált meg Nolen fejéhez vágni. Ne kérdezd, az a dinnye hogyan került az egzotikus ételek közé. Legvégül én is csatlakoztam a játékhoz azzal a lépéssel, hogy összegyűjtöttem a lehető legtöbb ételt az asztalról, aztán a többieket igyekeztem eltalálni velük. A csatának az vetett véget, mikor Hammond megcsúszott egy adag pépen, az asztalra esett, ezzel pedig felborította azt. Stella és Michael gyorsan a helyszínre siettek, hogy megnézzék, mi a fészkes fenét csinálnak a csatlósaik. Egy csapat tinédzsert és fiatal felnőttet láttak, akik óvodás gyerekek módjára fetrengtek a mocsokban, miközben hangosan nevettek a saját maguk butaságán. A sok izgalom és feszültség után örültem, hogy az az érzés lephette el a szívemet, amit kisgyerekként éreztem.