Sötét Múlt |✓

Epilógus

Öt év telt el, amióta újra egymásra találtunk Alexanderrel. Voltak szebb és rosszabb napok is, de mi kitartottunk egymás mellett.
Nem adtuk fel az egymás iránt érzett szerelmünket, és most kéz a kézben állunk az új otthonunk küszöbén.

-Öt évvel ezelőtt, mindez még egy távoli álom volt. -pillantottam fel Alexanderre, majd a mellkasára hajtottam a fejem.

Alexander nem csak a férjem, hanem a gyermekeim édesapja és a férfi, aki örökre bezárta magát a szívembe.
Amit iránta érzek, az megfogalmazhatatlan. Nem csak szeretem, de ő a mindenem. Vele boldog vagyok.

-Sok nehézségen mentünk keresztül, de megérte. -nyomott puszit a homlokomra. -Értetek megérte. -nézett az előtérben játszó gyerekeinkre.

A fiúnk Dominico, olyan akár csak az apja. Az ő kicsinyített mása. Makacs és önfejű, de mindezek ellenére igazán aranyos kisfiú.
A lányunk Nicola, viszont ahogy Alexander mondaná, az én szépségemet örökölte. Az óceán kék szemével és az arany színű göndör fürtjeivel, igazi kis hercegnő.

-Ha már a gyerek témánál vagyunk...Bevállalnál egy harmadikat? -tettem a kezem a hasamra.

Alexander először nem szólt semmit, csak az arcomat fürkészte. Néztem, hogy a tekintete könnybe lábad, majd mosolyra húzza az ajkát.

-Mármint? Terhes vagy? -lépett hátrébb egy lépést, majd a hasamra pillantott.

-Igen. -mosolyogva bólogattam.

-Te jó ég! Harmadszor is apuka leszek. -húzott közelebb magához, majd lágy csókot lehelt az ajkamra.

-Örülsz neki?

-Alig várom,hogy ismét apa lehessek! -nézett rám könnyes szemmel. -Köszönöm.

-Ez az új életünk kezdete! -suttogtam boldogságtól könnyes szemmel.

A sötét múltunk után, most már boldog jövő vár ránk.