Varázslunk újat a Nap alá

5. fejezet ~ Koccintás

5. fejezet

Koccintás

A csütörtök délutáni bájitaltanon osztályzásra kellett kotyvasztanunk. Elég hamar befejeztem a feladatot, és Dávidra néztem, aki kipirulva, izzadva, kapkodva készítette el újra meg újra a főzetet. Amikor felnézett és összetalálkozott a pillantásunk, megnyugtatónak szánt mosolyt küldtem felé, amit ő erőtlenül viszonzott.

Kifelé menet láttam, hogy szinte remeg a keze munka közben, így mire átléptem a küszöböt, már tudtam, mit fogok csinálni.

Várni.

Vártam is.

Elég sokáig. Negyedóra múlva már mindenki elhagyta a termet, egyedül vagy kisebb csoportokban – de Dávid még mindig nem. Kezdtem azt hinni, hogy Piton megette, amikor kicsapódott az ajtó, alig bírtam elugrani előle. Egy taláros alak robogott ki a teremből, súlyos léptei alatt döngött a padló. Beletelt pár másodpercbe, mire észbe kaptam, és utána kiáltottam:

– Dávid!

Még egyszer kellett szólnom neki, hogy végre lefékezzen.

– Ó, Amadé! – pördült meg. A felindultságtól piros foltok borították az arcát, a hajába mintha vagy százszor beletúrt volna az órán való gondolkodás közben. – Ne haragudj, nem hallottalak.

– Semmi baj – varázsoltam mosolyt az arcomra. – Csak valamit leejtettél!

– Mi? – Döbbenten elnyitotta a száját, mintha nem tudná elképzelni, hogy ő valamit leejtsen.

Kicsit megijedtem, hogy emiatt nem fog jól elsülni a viccem, de szerencsére fölöslegesen aggódtam. Amikor Dávid a kezem felé nyúlt, én csak finoman megpöcköltem az ujját, majd elkaptam a csuklóját, és húzni kezdtem a folyosón a másik irányba.

– Mit csinálsz? – hitetlenkedett Dávid, de azért ellenkezés nélkül követett.

– Elég rosszkedvűnek tűnsz, és szeretnélek jókedvre deríteni.

– Ugyan, dehogy vagyok rosszkedvű – mentegetőzött Dávid. Hátranéztem a vállam fölött, és cinkos mosolyt villantottam rá.

– Láttam a jósgömbömben, hogy szükséged lesz erre a Lángnyelv Whiskyre.

– Whisky? – visszhangozta Dávid.

– Bizony ám, szívecském – vigyorogtam diadalittasan, mert Dávid megszaporázta a lépteit, már húznom sem kellett, felzárkózott mellém.

– Hova megyünk? – faggatott Dávid.

– Egy nagyon izgalmas helyre – mondtam titokzatosan. – Bízol bennem?

Dávid hezitált kicsit, de végül rábólintott. Némán követett a folyosók labirintusában, míg el nem értünk a falamhoz.

– Mi van itt? – kérdezte zavarodottan Dávid, amikor megálltam.

– Mi nincs? – mosolyogtam vissza rá. Előhúztam a pálcámat, és megkocogtattam párszor a kőfalat, mire a fal súlyos bársonyfüggönnyé változott, amit udvarias meghajlással elhúztam Dávid előtt.

– Fáradj csak be!

Dávid ámultan lépett előre, átbújt a függöny alatt és belemerült a kis buborékomba. Most jutott eszembe, hogy talán butaság volt az egyik legnagyobb titkomat bemutatni neki, de kisöpörtem az aggodalmakat az agyamból, hogy hallgathassak a szívemre.

– Merlinre! – sóhajtott Dávid elképedve, és körbenézett az apró zugban. Megállt a padlóra dobált takarókupac mellett (ami az ágyam volt), és meglepett mosollyal pillantott rám.