Varázslunk újat a Nap alá

8. fejezet ~ Nem lehet együtt tanulni

8. fejezet

Nem lehet együtt tanulni

Ezután egyre több időt kezdtünk el együtt tölteni. Órák előtt és után rendszeresen beszélgettünk, így elkerülhetetlen volt, hogy Dávid barátaival is szóváltásba elegyedjek.

Egyszer pont hallottam, hogy a Weasley-ikrek azon törik a fejüket, hogyan lehetne kiskorúként valahogy mégis bekerülni a Trimágus Tusa versenyzői közé. Még néhány nap hátra volt addig, hogy megérkezzenek a külföldi diákok, és Fredék eléggé be voltak pörögve.

– Ha gondoljátok, megnézhetem a próbareceptjeiteket – ajánlottam fel nekik szerényen, mert valamiért ellenállhatatlan késztetést éreztem aziránt, hogy megkedveltessem magam Dávid barátaival.

Ám ők visszautasították a segítségem. Dávid nem győzött bocsánatot kérni miattuk, pedig udvariasok voltak.

– Nagyon maguknak valók... mindig a saját receptjeiket használják... nem rosszindulatból mondták...

Épp a folyosón mentünk a könyvtár felé, mert Dávid megígérte, hogy segít nekem mágiatörténet házidolgozatot írni.

– Nyugalom, Dávid, semmiség az egész – mondtam, de nem hagyta abba, csak akkor, amikor a mutatóujjamat az ajkára nyomtam.

Ledermedt, ahogy én is: mindketten meglepődtünk a cselekedetemen. Lenyűgözött, milyen puha Dávid szája.

– Oké – cincogta.

Mintha elpirult volna. Húha.

Erre nem számítottam. De azért tetszett, méghozzá nagyon is.

– Menjünk tanulni! – hadarta Dávid, és sietni kezdett. Követtem őt, és amíg a hátát bámultam, próbáltam letörölni az elégedett vigyort az arcomról. Nem igazán jártam sikerrel.

/*/

Dávid nehezen tudott koncentrálni a mágiatörténetre. Háromszor is rossz évszámot diktált le Amadénak, aki egyébként Dávid minden figyelmét elvonta. Pedig nem csinált semmit, csak néha felnézett a pergamenjéről, máskor meg a fülét piszkálta a lúdtollával.

A héten már harmadjára tanultak együtt: egyszer a gyógynövénytan, egyszer a bájitaltan, most pedig a mágiatörténet volt soron. Dávid élvezte ezeket az alkalmakat. Amikor Fred és George kérték meg, hogy segítsen nekik valamiből, sose figyeltek oda rá teljesen, valami máson gondolkoztak, és időnként egymásra vigyorogtak, anélkül, hogy megosztották volna Dáviddal, mi jár a fejükben.

Amadé viszont figyelt rá. Visszakérdezett. Mosolygott a viccein. Elismételte a legfontosabbakat.

– Min töröd a fejed? – kérdezte egyszer csak Amadé, és a lúdtollával megpiszkálta Dávid orrát.

– Semmi különösön – válaszolt zavartan, és a haját kezdte csavargatni. Mint egy szégyellős lány. Borzasztó.

– Biztos jó dologra gondolsz, mert nagyon szépen néztél – bazsalygott Amadé. Dávid eltolta az arcától a fiú tollát, a mozdulat közben összeért az ujjuk.

– Nagyon jó dologra gondolok.

– Akkor megnyugodtam! – nevetett Amadé. Aztán előre hajolt, és egy röpke puszit nyomott Dávid arcára. Aki ettől mérhetetlenül ledöbbent.

– Hát ez meg mi volt? – kérdezte dermedten. A finom érintésbe az egész teste beleborzongott.

– Mi volt mi? – kérdezett vissza Amadé. Széles vigyorra húzódott a szája, a szeme komiszan fénylett.

– Megpusziltál – vonta fel a szemöldökét Dávid.

– Nem pusziltalak meg – tagadta Amadé nevetősen. – Ilyesmikről álmodozol?

Dávid összehúzta a szemét.

– Irtó pimasz vagy.

– Zavar talán? – döntötte oldalra a fejét Amadé.

– Így nem lehet tanulni – dohogott Dávid, és finoman megrúgta a fiú lábát az asztal alatt. – Nem csodálom, hogy mindig pontot vonnak le tőled a tanárok. Pocsék egy diák vagy.

– Igen, ebben van valami – gondolkozott el Amadé. – Tényleg pocsék vagyok. De te azért itt ülsz velem.

– Nem azért vagyok itt, mert olyan jó diák lennél.

– Hanem mert olyan lelkiismeretes tanár vagy? – gügyögte Amadé, és megint megpiszkálta Dávidot a tollával.

– Esküszöm, lelépek! – bosszankodott Dávid, pedig nyilván esze ágában se volt.

– És magamra hagynál? – tettetett fájdalmas döbbenetet Amadé.

– Azért az nem lenne olyan nehéz – horkantott Dávid.

– Fogadjunk?

– A Weasley-ikrek barátja vagyok. Velem nem éri meg fogadni.

– Ó, veled mindent megéri csinálni.

– Például felmenni a kastély tetőre? Vagy azt már nem mered? – kérdezte kihívóan Dávid.

– Nincs semmi, amit én ne mernék – vágta rá Amadé. Ez nyilvánvalóan nem volt igaz, Dávid látta, mennyire reszket, ha mondjuk egy hippogriff közelébe kell mennie, vagy mennyire sápadt volt, amikor még régen repülni kellett tanulniuk. De szórakoztatta a srác flörtölős felvágása – és még mennyire fogja szórakoztatni, amikor fent fekszenek majd a csillagok alatt!

– Szóval akkor irány a kastélytető?

– Bizony. Úgyis szükségem lenne egy kis friss levegőre!