Varázslunk újat a Nap alá

9. fejezet ~ Csillagos ég alatt

9. fejezet

Csillagos ég alatt

A friss levegő alatt mindketten egyértelműen másra gondoltunk – Dávid leplezetlen undorral nézte, ahogy precíz mozdulatokkal cigarettát sodrok magamnak.

– Miért akarod mindenáron mérgezni a tüdődet? – fintorgott.

Egy egész kényelmes helyen feküdtünk a tetőn, a sötét éj és a csillagok takaróként borultak ránk. Ha lenéztem volna (de nem tettem), a kastélyudvart, a Tiltott Rengeteget és a kviddicspályát láthattam volna magunk alatt. Mivel tériszonyos voltam és nem akartam gyengének tűnni, ezért inkább csak az eget és Dávidot bámultam.

– Függőségnek hívják – okoskodtam. – Nem szándékosan csinálom.

– Le akarsz szokni? – lepődött meg Dávid, és felkönyökölt, így hogy egy szintbe került a fejünk.

– Aha, igen. Csak hát elég nehéz a dolog.

– Figyelj, én szívesen segítek – ajánlotta fel, amit megmosolyogtam.

– Hogyan segítenél? – ingattam a fejem. Kifújtam a füstöt, ami nem mutatott túl jól a csillagos ég előtt.

– Hát, mondjuk, ha úgy érzed, hogy rá akarsz gyújtani, keress meg, és majd én elterelem a figyelmed.

Vigyorra húzódott a szám.

– Ez jól hangzik, csak hát... én legszívesebben a nap minden percében rágyújtanék.

Dávid szája o-betűt formált, nem tudtam eldönteni, hogy mit gondol rólam – azt láttam, hogy azon tűnődik, csak szórakozok, vagy komolyan beszélek-e.

– Annyi baj legyen – mondta végül. – Akkor a nap minden percében elterelem a figyelmed.

– Nagyon édes vagy! – Cuppantottam egyet a levegőbe, mire Dávid úgy pirult el, mintha most is arcon pusziltam volna.

– Édesebb, mint az a cigaretta?

– Sunyi vagy, ugye tudod? – sóhajtoztam, és bár szívesen szippantottam volna belőle egy utolsót, inkább elnyomtam a cserepeken.

– Nahát, ez egészen gyorsan ment – dicsért Dávid, és megsimogatta a fejem. – Ügyes vagy, kicsi Amadé.

– Úgy paskolsz, mintha valami macska lennék – dünnyögtem.

– Imádom a macskákat.

– Van macskád?

A hold fénye ezüst csíkokat rajzolt Dávid sötét hajába – nem bírtam magammal, a puha fürtök közé fúrtam az ujjaimat.

– Mit csinálsz? – kérdezte halkan, csodálkozva, a szeme nagyra nyílt.

– Csak lefoglalom az ujjaimat – feleltem kicsit kihívó hangon. Láthatóan tetszett neki, amitől felbátorodtam, és tovább cirógattam.

– Jobban lefoglalja az ujjaidat, mint a dohányzás?

– Mindenféleképpen.

Egy kicsit közelebb hajoltam hozzá, amit Dávid is viszonzott, ám mielőtt összeérhetett volna az ajkunk, elhúzódott, a selymes fürtök kisiklottak az ujjam közül.

Összeszorult a szívem, és attól tartottam, Dávid most hirtelen vissza fog indulni a kastélyba, és soha többet nem beszélünk, de ő csak visszadőlt a cserepekre és bámulta az eget. Szerettem volna mellé gördülni, csókot nyomni az arcára, aztán a szájára, és még tovább simogatni a haját.

– Tervezel lemenni a roxmorstsi hétvégén? – érdeklődött, és a feje alá hajtogatta a karjait. Szétterülő talárjával, hófehér ingével felháborítóan jól nézett ki, egyszerűen nem tudtam nem megbámulni a teste minden porcikáját.

– Még nem tudom. Lehet jót tenne egy kis séta.

– Elmehetnénk együtt vajsörözni – ajánlotta Dávid. – Fredék úgyis kijelentették, hogy mennek Zonkóhoz beszerezni valamit, ami közben általában rám nincs szükségük... Szóval, ha gondolod, addig csinálhatunk valamit... mármint, gondolom, egyébként csak cigiznél, és az nem jó, szóval...

– Nagyon örülnék, ha segítenél nem cigizni Roxmortsban – mondtam meghatottan mosolyogva.

– Oké, akkor ezt megbeszéltük – zárta rövidre Dávid, és megköszörülte a torkát.

Igyekeztem leplezni a boldogságomat, szóval már-már közömbös hangon ismételtem meg:

– Megbeszéltük.