Hiányok, töredékek

A kereszt

A kórház kápolnájában csak ők ültek a kora reggeli órákban. Az ügyeletes apáca megkérdezte tőlük, hogy segíthet-e valamiben, kérésükre készségesen érdeklődött az ügyeletes orvosnál Jungkook állapotáról.
Namjoon az egyszerű, a kápolna fehérre meszelt falán függő fakeresztet tanulmányozta. Oda fognak kiszögezni, ha Jungkooknak baja esik. Ott fogok lógni éveken keresztül, és senki nem fog onnét leszedni. Amit a managertől kapok, azt nem fogom zsebre tenni. Hobi belehörpintett a gépi teájába, az csak arra volt jó, hogy átmelegítse, az egyebekben teljesen ízetlen lötty visszahozta a menzai élményeit. Majd ilyen lesz a seregben is, és nekem biztos rettenetes kaja fog jutni, undok kiképzőkkel és gyűlölködő katonatársakkal. Ő is a keresztet nézte, ugyan arra a gondolatokra jutott, mint Namjoon, csak saját magát képzelte oda, a fehérre meszelt kápolna falára.

A maguk feje után mentek, mert Namjoon úgy érezte, nincs több idejük, nem várhatnak senkire. Jungkook a maradék erejével tiltakozni akart, de nem sok ellenállásra futotta tőle. A felvonóban megrogytak a térdei, és Namjoonba kapaszkodott. Addigra felfogta, hogy Jimin nincs sehol, hogy nem volt jó ötlet azt a rengeteg gyógyszert beszednie, hogy tényleg rosszul van, ez nem csak múló fáradság nála, és nem fog magától rendbejönni.
Úgy rángatták át a portásfülke alatt, a falhoz lapulva, a portás ne lássa Jungkookot olyan állapotban, csak ne gondolkodjon rajtuk. Az akció sikeres volt, észrevétlenül el tudták hagyni az épületet.

– Írd be a telefonodba azt, hogy: kerületi kórházak – kérte Hobi.
Namjoon, a vállán Jungkook teljes súlyával, beírta a keresőbe.

– Nem dob ki magánkórházat. Oda kellene vinni, a Seul Grand Privacyba, ahova...

– A legközelebbibe megyünk – mondta Hobi határozottan. – Nem tudjuk mit vett be és hányat, és tényleg mennyit ivott.

A tekintete olyan hideg volt, mint a jég, Namjoon nem mert ellenkezni, és igaza is volt neki. Még a lakásból hívta a managerasszonyt, az őrjöngött, mert ilyen piás hiszti miatt felhívták éjjel, amikor minden valamire való férfi iszik Koreában. Aztán azért visított, mert Namjoon mentőt akart hívni. Na még csak azt kellene, egy ilyen baromság miatt. Vigyétek be, ha annyira akarjátok, de meg fogjátok szégyeníteni ezzel. Namjoon lenyelte a szavait. Megkérdezte a nőt, hogy látta-e Jungkook élőit. Természetesen látta, majd délután számonkéri rajta, addigra a cég eldönti, hogy mi legyen a büntetése az engedély nélküli élőzésért, az ingyen reklámért a whisky-k miatt, meg az álandó nyilvános sápítozásér. Ehelyett inkább mosolyognia kellene, és pozitívan szemlélni az életet, mert a rajongóknak, és a befektetőknek erre van igénye.

Namjoon kinyomta a telefont, és saját belátásuk szerint cselekedtek.
Az Salvation Army Hospital volt a legközelebb. Az öreg épület rogyadozott, a falon ölnyi vakolathiányok rikítottak, a bejárati kapu zsanérjait csak az imádság tartotta a helyén.

– Itt nem fognak velünk törődni, nem fog megjelenni egy riporter sem, hidd el – mondta Hobi magabiztosan.
Azt már nem mesélte el – majd talán később –, hogy egyszer ide hozta Yoongit, pár évvel ezelőtt, és sok tekintetben tényleg jobb volt, mint a csillogó luxuskórház. Yoongi lelkére támadó démonokat sec-perc alatt elzavarták, a gyógyszereit pár nap alatt jobban beállították, mint a plázaszerű magánrendelőben, és távozáskor még egy nadrágot is adtak neki, amin nem volt szakadás a térdénél, hogy szegény ne járjon már olyan rongyosan. Yoongi megkönnyezte az igyekezetet, és egy hét múlva egy nagyobb összeget adományozott a kórház pszichiátriai osztályának.
Jungkook még mindig csak felületesen érzékelte a külvilágot, a kitágult pupillái miatt alig látott valamit. A fülében hallotta néha a dübörgést, nehezen tudott az orvos szavaira válaszolni.