Despair akadémia

Prológus

Az őszi csütörtök különös izgalommal telt el. A nap lassan kezdett alábukni az égen, a házunk ablakait narancs és rózsaszín árnyalatokkal festve. Az utca csendes volt, csak a szél susogott a fák között. Épp a szobámban ültem, amikor meghallottam a postás jellegzetes lépteit az ajtónk előtt. Egy pillanatra megállt, majd a postaládába dobott valamit. Nem sokkal később az ajtócsengő hangja töltötte be a házat.

Szívem zakatolt, amikor lementem az előszobába. Az ajtón belépve a nénikém már ott állt, kezében egy vastag, barna borítékot szorongatva. Amikor megláttam a Despair Akadémia címert a borítékon, minden más eltűnt a szemem elől. Dolores mosolya megnyugtatott, de a remegés a gyomromban nem csillapodott.

– Dahlia, ez neked jött – mondta, és átadta a borítékot. Kezem reszketett, miközben kibontottam. A papír halk susogással nyílt szét, felfedve a hivatalos pecséttel ellátott levelet.

A betűk szinte táncoltak a szemem előtt, ahogy végigolvastam a levelet. Hihetetlen volt. Minden, amit eddig csak reméltem és álmodtam, most valósággá vált. Felvételt nyertem a legnevesebb varázsló iskolába. A papírlap szélébe kapaszkodtam, hogy biztos legyek benne, nem csupán álmodom.

Nénikém szorosan megölelt, és én visszaöleltem. Éreztem, hogy egy új fejezet kezdődik az életemben, de a félelem és a bizonytalanság is ott lappangott a háttérben. Mindenem megvolt, amire vágytam, de a múltam árnyai nem engedtek el. A vámpírok, akik elvették tőlem a családomat, most újra ott lebegtek a gondolataimban, hiszen tudtam, hogy néhányuk ott lesz az akadémián.

Az este gyorsan eltelt. A nénikém segített összepakolni, és minden apró részletet megbeszéltünk az utazásról. A táskámat gondosan összeállítottam, minden szükséges varázstárggyal és eszközzel. Az utolsó pillanatban még egyszer átnéztem mindent, biztosra mentem, hogy semmit sem hagytam ki.

Amikor végül az ágyba kerültem, a sötétség hamar magába zárt. Az elmém nem pihent, a gondolatok kavarogtak bennem. Az akadémia képei és a Blake család emlékei egybefonódtak, és egyre csak azon tűnődtem, hogyan fogom kezelni a helyzetet, ha szembe kell néznem velük. Vajon járnak oda Blake-ek is? A gyomrom összeszorult, de egy apró szikra is égett bennem – az elszántság, hogy megmutassam, mire vagyok képes, és hogy megvédjem magam és azokat, akiket szeretek.

Reggelre a házunk csendes volt. Az izgalom és az idegesség a levegőben vibrált. Dolores nénikém készített egy kiadós reggelit, de alig tudtam enni. Az indulás előtt még egyszer átölelt, és halkan megsúgta, mennyire büszke rám.

– Szeretlek – suttogtam vállára, majd szorosabban öleltem magamhoz, mintha sosem akarnám elengedni.

– Én is szeretlek – válaszolt. – A szüleid annyira büszkék lennének rád, Dahlia!

– Nagyon félek – nevettem fel izgatottan, majd körbenéztem a házban.

– Nem kell félned, minden rendben lesz, virágszálam – simított végig barna hajamon. – Majd el felejtettem! – a fiókos szekrényhez lépett, majd kivett egy kis bársonyos dobozkát és felém nyújtotta.

– Ez... micsoda? – forgattam ujjaim között, majd kérdően felpillantottam nénikém szemeibe.

– Nyisd csak ki – mosolygott.

Egy kis papír volt benne, meg egy nagy kulcs, felfűzve egy fekete nyakláncra. Kivettem a levelet, majd könnyes szemekkel olvasni kezdtem annak sorait.

– Ezt... – nagyot nyeltem. – Ezt mikor írta?

– Még kisbaba korodban – felelte elérzékenyülve nénikém. – A régi házatokban találtam rá, azt a nyakláncot ő is viselte leány korában.

– És most az enyém – simítottam végig a kopott kulcson, majd a nyakamba tettem, és a tükör elé léptem.

– Nagyon jól áll.

– Ideje mennem – mondtam a tükörképemnek, majd ismét nénikém nyakába borultam. – Írni fogok!

Egy utolsó pillantást vetettem a szobámra, majd a nénikémre, és kiléptem az ajtón. A kinti világ új kalandot ígért, és én készen álltam, hogy szembenézzek vele. Az utca halk morajlása és a friss levegő nyugalmat hozott, de tudtam, hogy az akadémián minden megváltozik.

Szeretném megköszönni Lady-Windsor -nak a levéllel való segítséget!✨