Despair akadémia

𖤐 Első 𖤐

Lassan tíz perce állok az akadémia kapujában, és ezen keresztül bámulom a kastélyhoz hasonló épületet. A lábaim valahogy nem képesek a mozgásra, mintha földbe gyökereztek volna.

Vajon elég felkészült vagyok-e erre a helyre? Meg tudok majd felelni az elvárásoknak? A szüleim emléke, akik szintén itt tanultak, nyomta a vállam, de ugyanakkor bátorságot is adott.

Az akadémia híre, miszerint a legtehetségesebb varázslók gyűlnek itt össze, csak növelte bennem a nyomást. Mi van, ha nem vagyok elég jó? Mi van, ha csalódást okozok? Azonban valami mélyen bennem azt súgta, hogy meg kell próbálnom. Nem adhatom fel, mielőtt egyáltalán elkezdtem volna.

Mély levegőt vettem, és elhatároztam, hogy bátorsággal és elszántsággal lépek át a kapun. Ezen a helyen kezdődik az új életem, tele kihívásokkal és lehetőségekkel. Készen álltam, hogy szembenézzek velük.

Ahogy átléptem a nagy kaput, egy pillanatra megálltam, hogy körbenézzek az akadémia udvarán. Szinte el sem hittem, hogy végre itt vagyok, a Despair Akadémia diákjaként. Az udvar tele volt egyenruhás diákokkal, akik mind különböző irányokba siettek. Az egyenruhájuk tökéletesen szabott volt, de a legfeltűnőbb részük a nyakkendő, ugyanis ez alapján vannak megkülönböztetve a diákok.

A piros nyakkendős diákok vámpírok voltak. Tekintetük hideg és átható, mintha minden egyes pillantással a lelkedbe látnának. Volt valami zavarba ejtően elegáns bennük, ahogy csendben és kimérten mozogtak az udvaron.

A sárga nyakkendős boszorkányok csoportokban beszélgettek, nevetgéltek, vagy éppen egy-egy könyvbe mélyedtek. A levegő körülöttük mintha mindig egy kicsit feszültebb lett volna, mint egy láthatatlan energia vibrált volna körülöttük. Egy nap én is közéjük fogok tartozni.

A barna nyakkendős farkasok viszont teljesen más hangulatot árasztottak. Vidáman, lazán viselkedtek, mintha mindig készen állnának egy újabb kalandra. A mozdulataikban volt valami vad és nyers erő, ami egyszerre volt lenyűgöző és ijesztő.

Egy pillanatra elbizonytalanodtam. Még mindig éreztem a torkomban a csomót, amit a felvételi értesítőm olvasása okozott. A szüleim annyira büszkék lennének rám, ha látnák, hogy itt állok.

De most nem volt idő a nosztalgiára. Lassan elindultam az udvaron, próbálva megtalálni a helyemet ebben az új világban. Ahogy körbenéztem, észrevettem egy fehér hajú lányt egyedül ülni egy fa alatt.

Talán itt kezdődik az én történetem a Despair Akadémián.

Miközben elindultam felé kicsit jobban szemügyre vettem a helyet. Az akadémia udvara mintha egy régi, elfeledett gótikus regény lapjairól kelt volna életre. A levegőben enyhe köd szállt, amely sejtelmesen körbelengte a magas, kovácsoltvas kapukat és a faragott kőszobrokat. A hatalmas, ódon épületek sötét kőfalaiból nyomasztóan áradt a múlt, mintha minden egyes kő emlékezne az itt eltöltött évszázadokra.

A kopott, mohával benőtt macskaköves utak kanyargósan vezettek át a területen, és apró, talán elfeledett szökőkutak halkan csobogtak a sarkokban. Az udvaron ősi, hatalmas fák álltak, amik lombjaikkal sötét árnyékot vetettek a földre, és halk suttogásuk mintha régi titkokat mesélt volna. Az ágak között néha feltűnt egy-egy fekete holló, amik figyelő tekintetükkel követték a diákok minden mozdulatát.

A diákok színes nyakkendői szinte élénken világítottak a komor háttér előtt. A piros, sárga és barna színek kontrasztja még inkább kiemelte a hely atmoszféráját. Az ódon épületek falait repkény futotta be, amitől még inkább egy időtlen, misztikus helyszín benyomását keltette az akadémia.