Despair akadémia

𖤐 Második 𖤐

Másnap reggel korán ébredtem, miközben az agyam folyamatosan azon kattogott, hogy ma kell átvennem a könyveket, és leadni, melyik választható tárgyat szeretném tanulni az elkövetkező egy évben. Már azóta ezen gondolkodtam, hogy megkaptam a levelet, de sehogy sem tudtam eldönteni. Mindegyik tantárgy olyan jónak tűnik, mindegyikben látok valami érdekeset és izgalmasat. De mi van, ha rosszul választok? Ha egy idő után unalmasnak találom? Vagy ha kiderül, hogy nincs is érzékem hozzá? Ez az egész döntés olyan nagy súllyal nehezedik rám, hogy egyszerűen képtelen vagyok ellazulni. Az ablakon beszűrődő fény arra emlékeztetett, hogy ideje lenne felkelnem, de a gondolataim továbbra is csak a választható tárgyak körül forogtak.

A bal oldalon található ágyra néztem, ahol Arabella még mélyen aludt. Hosszú fehér haja szétterül a párnán, és békésen szuszog. Az órára emeltem a tekintetem, lassan hét óra van. Ideje felkelni, különben nem marad számunkra reggeli. Lassan kikászálódtam az ágyból, és Arabella mellé sétáltam, hogy felkeltsem.

– Arabella, ébresztő! – szóltam halkan, majd finoman megráztam a vállát. Ő lassan kinyitotta a szemét, és álmosan rám pislogott.

– Mi van? – kérdezte kómásan, miközben próbálja összeszedni magát.

– Ideje felkelni. Ma kell átvennünk a könyveket és leadni a választható tárgyakat — emlékeztetem.

Arabella nagyot nyújtózkodik, majd felül az ágyban.

– Tényleg, már ma? – kérdezte, majd egy ásítást elfojtva rám nézett. – Te már eldöntötted, hogy melyik tárgyakat választod?

– Még nem igazán. Minden tárgy nagyon jónak tűnik, de félek, hogy rosszul választok – válaszoltam őszintén.

– Ugyan, ne aggódj annyit! Mindegyik tantárgy izgalmas, bármit is választasz, biztosan élvezni fogod. És ha mégsem, akkor mindig van lehetőség váltani – nyugtatott meg Arabella, majd kikászálódott az ágyból. – Most viszont menjünk reggelizni, mielőtt mindenki elfoglalja a legjobb helyeket.

– Igazad van – mondtam, miközben egy kis mosoly jelent meg az arcomon. – Köszönöm, hogy ilyen pozitív vagy.

Arabella visszamosolygott, és együtt indulunk el a nagyterem felé. Ahogy lépkedtünk a folyosón, egyre kevésbé éreztem a nyomást, és valahogy könnyebbnek tűnt a nap.

– Annyira imádom ezt a helyet – forgott körbe nevetve Arabella, miközben a folyosón sétáltunk az ebédlőnek kinevezett terem felé.

– Én egy kicsit tartok tőle – ismertem be, közben számat rágcsáltam.

– Nincs mitől tartanod, ügyes leszel – biztatott egy mosollyal a lány, mire aprót bólintottam, hogy talán igaza van.

Ahogy Arabellával tovább sétáltunk a folyosón a Despair Akadémia impozáns belső terei tárultak elénk. A magas mennyezeteket sötét faburkolat és díszes gótikus ívek díszítik, melyek olyan érzést keltenek, mintha egy régi kastélyban járnánk. Az ablakokon keresztül beszűrődő reggeli napfény sejtelmes fényjátékot játszik a kőpadlón, amelyen minden lépésünk visszhangzott.

A falakon régi festmények sorakoztak, melyek az akadémia történelmét és híres diákjait ábrázolták. Egyik-másik portré szinte életre kel, ahogy elhaladtunk mellette, mintha a festett szemek követtek volna minket. Az itt-ott elhelyezett páncélok és szobrok is a hely komolyságát és történelmi mélységét hangsúlyozták.

A folyosó mentén hosszú, sötét szőnyegek futottak végig, amelyek tompították lépteink hangját. A szőnyegek mintái bonyolult, misztikus alakzatokból álltak, amelyek mintha a mágia és misztikum világát idéznék meg.