Zantikur, the Sin Eater (A bűnevő)

6. fejezet Konstantin

A szél megállt az ágak között. Úgy tűnt, nem mozdul, és a zantikur sem mozdult a szikrázó napsütésben tündöklő tótükör mellől. Már vagy egy fél órája ott térdelt, meredten nézett maga elé, mintha arra várna, mikor válik érzéketlen, szürke kődarabbá, melyek közül néhány a tavat keretezte. Csorba fogakként álltak ki a földből, és sorakoztak egyre magasabb, kopár vonulatokat alkotva, végül a ködbe vesztek.

„Amíg mi itt téblábolunk, az új kodoralu katonái egyre közelebb érnek" figyelmeztette Konstantint Nar arra, amit ő maga is tudott.

„Tisztában vagyok vele, de mit csináljak? Erőszakkal ültessem vissza a berrencre? Éppen elég erőszakban volt része az utóbbi időben."

„Akkor mondjuk, menj közelebb hozzá, és nézd meg, él-e még egyáltalán" ajánlotta Nar. Konstantin megforgatta a kezében kulacsát, amelyben hangosan löttyent egyet a víz. Már nem volt szomjas, de kiszáradt a torka. Ellökte magát a berrenctől, és Nar tanácsát megfogadva a zantikurhoz lépett.

A nő még élt és lélegzett, de nem volt felemelő látvány. Az arca itt-ott bedagadt, csúnya véraláfutások látszottak a nyakán, a szeme vörös volt és kimondhatatlanul szomorú. A száján megalvadt a vér, mégis valamifajta magasztosságot árasztott, amiben a régi korok királyai kristályosodtak ki.

„És most?" Kérdezte Konstantin tanácstalanul.

„Kínáld frissítővel, vagy mit tudom én!"

– Khm – köszörülte meg a torkát, majd Zoya felé nyújtotta a kulacsot. – Egy kis vizet?

„És komolyan vízzel kínálja. Beszarok! Nem érezted a hangomon az iróniát, haver?"

Zoya viszont az ajánlat hallatán megmozdult, és alig észrevehetően megrázta a fejét, aztán égszín tekintete ismét a tó tükrébe veszett.

– Hamarosan indulnunk kéne – vágta még a fejéhez Konstantin, de nem gondolta volna, hogy a nő reagál. Ezért hátat fordított neki, és tett két lépést a berrenc felé. A zantikur mégis megmozdult, és kimondta:

– Maga tette ezt velem – hangja alig volt hallható, talán bele is veszett volna a nyári szellőbe, ha Nar nem fülel Konstantin helyett is.

– Tessék? – fordult vissza a nyomozó, miközben a nő felegyenesedett, és már látta is a szikrákat a szemében. Tudta, most készül lecsapni a vihar.

– Maga volt – mondta Zoya vádlón, a harag szinte láthatóan pulzált az ereiben. – Maga előtt minden a helyén volt. Úgy terveztük, hogy a herceg feleségül vesz, biztonságban voltam a Madame palotájában. De aztán jött maga, felbukkant, aztán odadobott Ngaya úrnak, hogy vele töltsem az éjszakát. – Konstantin teljes testtel visszafordult Zoya felé, és némán hallgatta a kifakadását. Nem tudott vitatkozni, hiszen minden, amit mondott, maga volt a színtiszta igazság. – Maga küldte az éjszakai betörőt a Madame palotájába, miatta kerültem a város legszadistább urához. Tudja maga, mennyire rettegtem? Féltem, hogy bántani fog – remegett meg Zoya szája széle, amint kiszakadtak belőle az érzései. A düh lavinája elindult a hegygerincen, hogy elsodorja Konstantint. – Maga felhasznált és kihasznált.

– Így van – bólintott a nyomozó, amint közelebb lépett a nőhöz, aki már egyáltalán nem egy ártatlan kislány képét viselte magán. – És még mit tettem magával? – Hangja sziklaszilárd volt, ki kellett állnia, bármit is hoz számára a vihar.

– Maga elrabolt, maga miatt megvertek, megaláztak. A saját Madame-om, aki felesküdött arra, hogy megvéd engem, aki mindig is a zantikurok védelmében tevékenykedett, elárult. Képes volt eladni engem. Először Ngaya úrnak, aztán a hercegnek. A hercegnek, aki megvert, megerőszakolt, és be akart volna zárni életem végéig, hogy a rabja legyek. Hogy elővegyen, amikor kedve szottyan hozzám, hogy eltöröljem a bűneit, ha épp valami borzalmasat tesz.