Zantikur, the Sin Eater (A bűnevő)

10. fejezet Konstantin

Az óceán hideg mélysége fodrozódott a szemében, és csakis egyet kiáltott: Zoya tudja, rájött, kicsoda...

„El fog menekülni" hallotta saját kétségbeesett hangját a fejében.

„És még csodálkozol?" ciccent fel Nar ugyanott, de nem voltak egyedül.

„Hol vagyok?" jött az eltévedt utazó hangja, aki most először eszmél rá a valóságra. Konstantin próbálta őket kizárni, de már túl sokan voltak a fejében.

Zoya felegyenesedő alakjába fúrta tekintetét. A nő izmai megfeszültek, akárcsak egy ugrásra készülő gazellának, aki eliszkolni látszik az éhes ragadozó elől. Megdördült a háta mögötti ajtó, amitől a zantikur összerezzent. Pár másodperc és kiderül, Konstantin mit művelt a dojo legígéretesebb tanítványával.

– Így nem láthatják magát – mondta a nő a zantikurok minden méltóságával és titokzatosságával. – Bújjon el, én majd beszélek velük.

„Hogy mi? Azok után, hogy megtudta, ki vagyok, még segíteni akar?" hüledezett Konstantin, mire Nar figyelmeztette őt:

„Ne ácsorogj már ott, mint egy rakás szerencsétlenség! Mennünk kell. Különben is, van más sürgető dolgunk, mint bestiánk rebegő pillái..."

Konstantin még egy hosszú másodpercig elveszett az előbb említett pillák rengetegében, aztán egy suta köszönömmel biccentett, és eliszkolt. Megkerülte a dojot, és a ház falához lapult. Hallotta, hogy kinyílik az ajtó, hogy Zoya kénytelen az egész társulattal szembenézni... egyedül. Mi van, ha valaki megint megpróbálja őt meggyilkolni? Résen kell lennie, de a belső események elterelték gondolatait.

Ugyanis Zan-tao lelke is az ő fejében vert tanyát. Ennél jobb alkalmat nem találhatott volna a kihallgatásra. Fél füllel mégis Zoyára és a szörnyülködő harcosokra koncentrált.

„Hol vagyok?" jött megint a merénylő hangja.

„A lehető legjobb helyen ahhoz, hogy felfaljalak" tekeredett Zan-tao köré Nar, akárcsak egy anakonda, mely bármely percben összeroppanthatja áldozatát, ha egyszer úgy határoz.

„Felfalni?" kérdezte az értetlen hang.

„Ígérem, a barátom gyors és kíméletes lesz, ha előtte válaszol pár kérdésre" vette át a szót Konstantin. Nar szorítása egyre erősödött a lélek körül. Nem csoda, hiszen már évtizedek óta nem ölt meg senkit. Nar már éhes volt, bár jól bírta az éhezést, akárcsak egy kígyó, aki lassan emészt, de gyorsan lecsap, ha elérkezik a megfelelő pillanat.

„Nem mondok semmit" makacsolta meg magát Zan-tao, mire Nar lassan, fájdalmasan kezdte őt emészteni. A lélek segélykiáltásai betöltötték Konstantin elméjét. Gyűlölte, amikor Nar ezt csinálja, de nem volt mit tennie. Néha kellett... Már, amikor azt hitte, végleg leszámolt a múltjával, amikor úgy gondolta, soha többé... mindig jött valaki, aki miatt áthágta a saját szabályait.

„Ez eltarthat akár napokig, hetekig, hónapokig, még évekig is" fenyegette Zan-taot. „Nar lassan emészt. De csinálhatjuk akár gyorsan, fájdalommentesen is."

„Azért ne ilyen sietősen! Ennyi idő után hadd játszadozzam el a finom falattal" kérte ki magának Nar.

„Elfelejted, hogy nincs sok időnk" figyelmeztette őt Konstantin. Elvégre ilyenkor, ha bárki ránéz, és ez a valaki csepp sütnivalóval rendelkezik, rájön, ki ő. Hogy benne van a fehér sárkány, aki már több évtizede kísérti őt. Nem kapott tőle halhatatlanságot, de hosszú életet igen. És ennek megvolt az ára... például, hogy néha lelkeket eszik. „Tehát?" tért vissza a vallatáshoz Konstantin. „Vagy elmond mindent, vagy hosszú és fájdalmas folyamat lesz, míg a barátom felemészti a lelkét." Konstantin utálta, hogy mindig ő volt a józsaru, míg Nar a rossz, de belátta, fordítva ez a fenyegetés nem működött volna. Zan-tao hangosan ordított, szenvedett, mivel a fájdalom, amivel Nar fogyasztotta a lelkét, földöntúli volt.