Zantikur, the Sin Eater (A bűnevő)

7. fejezet Zoya

Zoya felkészült a legrosszabbra. Észrevette, hogy a feltartott karú Konstantin előrelép, és próbál úgy helyezkedni, nehogy őt érjék a nyílvesszők, ha esetleg ki találnák lőni őket. Feltartotta igazolványát, és a közös nyelven mondott pár szót a helyieknek, miközben lassan araszolva indult előre.

– Tai san situ? Mai delal tai-con san situ?1– kérdezte az egyik íjász a másiktól, aki a csapat vezetőjének tűnt. Ő állt hozzájuk legközelebb, a legalacsonyabb sziklán.

– Ya detektovo Konstantine Snowdon maj. Ya delal takarani kerete-u zantikur-con maj. Dai deha mai-u fora lan tokoto!2

Zoya tudta, hogy a nyomozó a jelvénye mögé próbál bújni, de azzal is tisztában volt, ezúttal talán nem lesz olyan szerencséjük, hogy a magasba tartott, csillogó plecsni megvédje őket. A Köd népének életben maradt tagjai összesúgtak, majd alaposan végigmérve Zoyát, a parancsnokuk kiadta az utasítást:

– Dai gib tai-u toka tokoto!3

– Nai! – állt most Zoya ösztönösen Konstantin elé, aki láthatóan meglepődött a bátor tetten. – Ya zantikur. Ya delal-pa, to tai momont-i-za kiringe dai-u lame. Ya aluta, nai detektovo.4

– Padai! – törte szilánkosra a csendet körülöttük az egyik érkező őrszem. Meghajolt a parancsnok előtt, és egy lapot tartott elé. Zoyának fogalma sem volt, mi lehet rajta. A parancsnok is csak egy rövid pillantást vetett a papírra, amit lassan eláztatott a fölöttük tomboló vihar. Aztán leengedte íját, és azzal intette a két ázott galambot maga után.

– Mit képzel, hogy csak úgy elém ugrál? – vonta Zoyát kérdőre Konstantin, aki kelletlenül a sziklákról leugráló, és mögöttük, előttük felsorakozó Köd népének harcosait bámulta közben.

– Nagyon szívesen. Vagy maguknál nem szokás megköszönni a segítséget? – vonta fel Zoya kérdőn a szemöldökét.

– A segítséget? – vakarta a fejét a férfi. – Ha nem vette volna észre, a hadifoglyaik lettünk.

– Jobb, mintha halottak – zárta le ennyivel a nő, és előrecsoszogott rögtönzött vendéglátóik nyomában. Konstantin a fejét fogta, de nem érdekelte. Visszasírta a Madame kényelmes palotáját. Tsuhanda biztos teát szürcsölget, és a terasz áldásos kényelmében néz szembe a kertet sújtó viharral. Bizonyára megvonja a vállát, hiszen ez is csak olyan, akár egy szokványos vihar. Előbb-utóbb elvonul. Igen, vágyott vissza hozzá, legszívesebben visszatekerte volna az időt a gyilkosság előtti napokig. De be kellett látnia, most, így már nem működne... Azok után nem, hogy továbbadott rajta, hogy védelem helyett kitette Ngaya úr és August kodoralu akaratának. Lecserélték őt. Őt, a szin-tayát, a nőt, aki mindig különleges helyet foglalt el a zantikurok között. Úgy adtak rajta tovább, mint a nemesek a megunt szajháikon. És ez a gondolat égette a torkát. Nem beszélve arról, ami a herceggel történt. Tudta, hogy zantikurként sok mindent ki kell állnia, de azt nem, hogy kivert kutyaként kezelik. Ha nem viselkedik jól, akkor megverik és ketrecbe zárják. Megerőszakolják, ahogy Konstantin is mondta; a testét és a lelkét egyaránt. Nem. Már tudta, hogy nem ezt érdemli. Azok után nem, hogy mindig is hűséges volt. Visszaszökött Augusthoz és a Madame-hoz, erre verés a hála. Igen, vágyta vissza a régi életét, de tudta, hogy már túl késő. Minden megváltozott. És nemcsak a világ változott meg körülötte, hanem ő maga is. Dühös lett, és köpködött, és lássuk be, egyik sem zantikurhoz méltó. De olyan jólesett végre kiadnia magából az érzéseit. Már nem feszítette a tüdejét az a láthatatlan kar, ami elől azon a végzetes éjszakán is a folyosóra menekült, onnan pedig a saját szobájába, hogy aztán megtalálja Cilina holttestét.