Zantikur, the Sin Eater (A bűnevő)

11. fejezet Zoya

A zsákot, melyet a fejére húztak, megtöltötte Zoya izgatott légzése. Zavarta őt a sprőd anyag, és hogy nem lát ki belőle, holott körülötte kibontakoztak az események. Hangos kiáltásokat hallott, amitől fellobbant benne a remény. Talán Konstantin jött érte, hogy megmentse őt. De vajon képes lenne miatta kifordítani négy sarkából a világot? Ha megöli a pókos egyenruhát viselőket, akkor azzal újabb háborút kockáztat meg.

Ütődést érzett; valaki nekiment, így előreesett. Az esés során keményen megütötte a bordáját, hangosan felszisszent. A brutalitás egyedüli előnye, hogy leesett a fejéről a zsák, így végre szabadon lélegezhetett. Először csak sötétséget látott maga körül, aztán kerek holdjával és szikrázó csillagjaival kibontakozott előtte a hűvös éjszaka.

Egy csónakban ült, nagyjából huszonöt pókruhát viselő nővel, akik egy közelben ringatózó hajó felé igyekeztek. Csakhogy néhány, az övéknél gyorsabb csónak eredt a nyomukba, melyek orrészét farkasfejekkel díszítették. A katonák vértjén is jól látszott a Farkasordító címere. Szemük arany lángban égett, s fodrot vert a víztükrön. Zoya gyomra összeszorult a látványtól, legszívesebben a vízbe vetette volna magát, de nem volt jó úszó. Esélye sem volt arra, hogy a partra verekedje magát. A hajó túl messze várt rájuk a víztükrön, a farkasklán katonái pedig túl közel voltak. Kék, farkasfejes vértjüket megfestette a hold ezüstje. És ha már ezüst... Az Acélsólyom klán katonáinak semmi nyomát nem látta.

Zoyát egy hozzá hasonlatos, fekete hajú, mandulaszemű nő nyomta le, hogy a fölötte elsuhanó nyílvessző célt tévesszen. A nő, aki pókmintás ruhát viselt, kihúzta magát mellette, és viszonozta a lövéseket. Zoya szája elnyílt a csodálkozástól, mivel az őt védelmező nőnek feketén csillant a karja, amint gyilkolásra készen elengedte a nyílvesszőt. Egyértelmű volt, hogy ő is zantikur. Elrablói mind azok voltak.

Kétségbeesetten nézett körül. Megannyi zantikur harcolt a közelében, tökéletesen használva az íjat és a nyilat. Alig tévesztettek célt, a Farkasordító klán katonái viszont sokszor mellé lőttek. Zoya nem értette ennek okát, aztán egyszer csak derült égből villámcsapásként belé hasított a gondolat: terelik őket. Éppen csak megfogalmazódott a fejében, és az egyik csónakot már le is rohanták a farkasfejes páncélt viselő stramm, erős, szervezett katonák. Leteperték a nőket, de nem bántották őket, legalábbis még nem. Lenyomták és megkötözték, aztán a saját csónakjukba vonszolták őket. Mi szüksége van a Farkasordító klánnak zantikurokra? Egyáltalán hogy létezhetnek belőlük több tízen, talán százan? Az éjszaka sötétjében nehéz volt megállapítani. Zoya megcsalva érezte magát, amiért eddig eltitkolták előle a tényt, mennyien léteznek a fajtájából... De nem érezte magát kevésbé különlegesnek a titok felfedése után sem. Ezt a kitüntetett szerepet sokszor átadta volna másnak, de persze nem ő választotta meg sorsát.

A Farkasordító klán egymás után zsákmányolta a fekete karú nőket, így Zoya úgy érezte, cselekednie kell. Csakhogy rosszkor próbált felegyenesedni, mivel egyik társa meglengette az evezőlapátot, hogy azzal lökje bele a közelükbe érő csónakról az egyik farkasvértes embert, Zoya pedig óvatlan volt, így a visszalendülő lapát fejen találta őt. Érezte a tompa sajgást, ahogy megszédült, és már magába is nyelte őt a szirénkarokként érte nyúló vad víz.

***

Zoya arra ébredt, hogy szörnyen fáj a feje. Oda is kapott, amikor megérezte, két csuklóját összeláncolták. Felkapta a fejét, és körülnézett. Egy gyaloghintóban volt, melyet erős férfiak vittek keresztül egy bambuszerdőn, hogy egy városba érjenek. A közelben bővizű tó csillogott, ahogy a bambuszerdő is, maga a város is lapos helyen feküdt. Bármerre nézett, mindenhol fekete, sátortetős épületek sorakoztak, poros utcák kanyarogtak, de volt valami szokatlan rendezettség a helyen.