Zantikur, the Sin Eater (A bűnevő)

12. fejezet Konstantin

Az izzadságcseppek apró patakokban csúsztak végig a fehér bőrön. Az izmok megfeszültek, a mozdulatok alig követhető gyorsasággal sorjáztak. Konstantin túl jól ismerte a Kört, ő maga is sokszor lépett belé, hogy aztán kivágják onnan, vagy ő terítsen a földre másokat. A szabályok rém egyszerűek voltak: akit kilöknek a Körön kívülre, az veszít. Alexander kora ellenére fürge volt és izmost. Szakálla és szürke haja oldalt deresedett már. A helyi viselet szerint is rövidre nyírta, akárcsak Konstantin. A maradék, dús fürtöket a feje tetejére kötötte. Meztelen felsőtestét tovább pettyezték az izzadságcseppek. Bő nadrágot viselt, ami vékony csípőjére feszült, a lábánál buggyos volt, a bokáját szorosan ölelte. Mezítláb harcolt. A katona, akivel összemérte erejét, egy nagy csattanással és fájdalmas nyögéssel a Körön kívülre esett.

„Úgy látszik, a mi kis bestiánk élvezi a műsort" vigyorgott Nar a fejében. Szinte megkocogtatta Konstantin vállát, mivel a nyomozó a zantikur felé kapta tekintetét. Óceánkék pillantása valóban elveszett Alexander izmainak szimfóniájában, de amikor észrevette, hogy a nyomozó figyeli, szemérmesen lesütötte a tekintetét.

„Alexander mindig is edzett volt. Nem csodálom" tette hozzá gondolatban, de Nar könnyen átlátott rajta.

„Ugyan már! Jobban ismerlek, mint tulajdon tenyerem."

„A sárkányoknak nincs is tenyerük" forgatta a szemét Konstantin, amint Alexander figyelme feléjük irányult. Elkért egy törölközőt az egyik emberétől, és megtörölte gyöngyöző homlokát.

– Minek köszönhetem a látogatásod, testvér? – lépett oda hozzá a Farkasordító klán vezére. Zoya szeme felcsillant, biztos ő is észrevette a hasonlóságot a két férfi között. Mindkettő szakállas volt, magas, izmos, csak a hajszínük és a kisugárzások különbözött, meg persze az egyikük állandó bérlőt tartott a fejében, és ez is növelte a kettejük közti különbséget. Gyorsan, katonásan fogták meg egymás alkarját, így köszöntötték a rég látott rokont.

„Nem túlzottan örül nekünk" tette szóvá Nar.

„Miért is tenné? Elvégre nem sikerült túl könnyesre a búcsúnk..."

– A segítséged kellene... tulajdonképpen neki – lépett el Zoya elől, hogy bemutassa őket egymásnak. A zantikur illedelmesen meghajolt Alexander előtt, a bátyja viszont alaposan végigmérte őt.

– Tehát ő az a zantikur, aki felkavarta a klánok közt az állóvizet – fogadott el egy mellényt az őt kínáló egyik szolgától. Mindannyian sötétkék vagy szürke, egyszerű, kényelmes ruhát viseltek, és a kodoralu sem volt ez alól kivétel. Akárcsak a házaik, öltözetükben is a praktikumra törekedtek. Egyszerű népek voltak, akik többre tartották az ész erejét, mint a fényűzést.

– Mindent elmondok, amit tudok. Nem célom a háború, Alex. Szeretném, ha higgadt felnőttek módjára átbeszélnénk az ügyet.

– Konstantin. Hány évvel is vagy idősebb nálam? Mégsem tűnik úgy, hogy érett felnőtt módjára viselkednél, ha azt feltételezed rólam, még mindig haragot táplálok irányodban. A múlt az már elmúlt.

„Látod? Nem mindenki veszi olyan komolyan a dolgokat, mint te, Konsti" évődött Nar.

„Ismerem a bátyám. Tudom, milyen. Még ha most segít is, sosem bocsát meg nekem. Sem Sonia miatt, sem pedig azért, mert engem szálltál meg, és nem őt. Azt hiszi, hogy ha az ő fejébe költöztél volna, fel tudott volna használni a Farkasordító klán céljaihoz, általad hatalomra tett volna szert. Azt hiszi, uralni tudlak téged."

„Maradjunk annyiban, hogy kölcsönös együttműködésen alapul a viszonyunk. És én téged választottalak, elvégre jobban összeillek veled, mint vele."