Két hétnyi szerelem - sskk short novel- Befejezett

Epilógus

Yokohamába visszaérve kicsit meghúztam magam. Mori san mondta, hogy bár a rendőrség sejtette, hogy én voltam a titokzatos mészárló Jinko nem adta ki a nevemet. Bár próbálták rávenni, hogy rám tudják kenni a dolgokat, de tartotta magát. Ez jól esett. Hiába tudtam korábban is, hogy nem árulna el. De akkor is kellemes volt hallani, még Mori Santól is, hogy jól éreztem vele kapcsolatban.

Lassan telt el az a 3 nap, amit megbeszéltünk. Éjjelente sokáig forogtam nélküle és nem tudtam elaludni sem. Hideg volt... és szürke. Hihetetlen, hogy mennyire megváltoztatott ennyire rövid idő alatt. De nem akartam visszacsinálni. Nem bántam meg a döntéseimet. És most már örülök annak, hogy Jinko meghódított magának. Illetve be kellett látnom, hogy nagyon nem fogom kibírni, hogy ne lássam őket minden nap. Ezekre az elvonási tünetekre pedig ki kellett valamit találnom.

Három nap elteltével Jinko írt nekem egy üzenetet. Addig nem is beszéltünk egymással, hogy még csak véletlenül se legyen a rendőrségnek fogása rajtam. De őt se foghassák meg bűnrészeséggel. Jinko amúgy sem tett semmit. Csak én gyilkoltam odabenn, azért, hogy megmentsem. Nem kenhetik rá azt a sarat a tigrisre. Ő nem is volt eszméleténél közben.

Mindenesetre nagyon örültem annak, hogy Jinko végre jelentkezett, hogy elmentek a hatóságok és most már szabad a terep az irodában a találkozáshoz. Nem tudom mit mondott el a kollégáinak kettőnkről és Akari-ról. De tudtam, hogy már mindenki biztonságban van, aki fontos nekem. Az ügy lezárult és megint láthatom őket. Az Iroda tagok véleménye kettőnkről meg nem érdekel.

Türelmetlenül vártam a pillanatot, hogy végre odaérjek és benyissak az ajtajukon. De nem úgy történt, mint hitem az érkezésem. Úgy képzeltem, hogy mikor belépek Jinko megpillant majd a nyakamba ugrik és Akari is ott fog kapaszkodni belém, hogy őt is vegyem fel. És mindhárman boldogok leszünk. De nem ez fogadott.

Mikor kitárult előttem az ajtó Jinko a szemüveges szőke karjába kapaszkodott és sírt könyörgött neki. Mikor észrevette, hogy ott vagyok egyből elengedte és odarohant hozzám. Nem tudott megszólalni a sírás miatt. Amint hozzám ért átöleltem. Magamhoz szorítottam és ő bújt az ölelésembe. Kapaszkodott a kabátomba és keservesen megállíthatatlanul potyogtak a könnyei.

- Jinko? Mi történt? Miért sírsz? Hol van-

- Elvitték!

Túlságosan erős dezsavu érzés fogott el. Nem. Nem következhetett be ismét. Nem ismételhette meg magát a történelem. Csupán három napja történt ugyanez! Hogyan? Mégis hogyan történhet meg kétszer is? Mit csináltam rosszul? Mit kellett volna tennem?

- Kik?

- Az amerikaiak... - felelte a szemüveges.

Láttam, hogy még mondott volna valamit, de tudta mit tettem a faluban mikor Jinko-t is elvitték. Lehet látta is, hogy mit hagytam magam után. Ha ő is elment a helyszínre. Ami egyébként valószínű. Ahogyan az is, hogy ismét olyan energiát árasztottam. Egészen addig míg Dazai san meg nem fogta a vállamat.

- Őket viszont nem gyilkolhatod le... Akutagawa...

- Akkor adják vissza a lányomat!

- H-hogy mi-micsoda?

- Akari a mi lányunk Jinko-val! Nem vihetik el!

Senki sem jutott szóhoz a teremben miután ezt kijelentetem. Mindenki döbbenten figyelt minket. Atsushi eddigre szedte össze magát annyira, hogy meg tudjon szólalni.

- A-Azt mondták, hogy nekik is ki kell hallgatni.

- Nem tudták volna itt megtenni?