Helytelen I. ✿

'𝟔. 𝐅𝐞𝐣𝐞𝐳𝐞𝐭'

|SCARLETT NORTON|

Szemöldökeimet ráncolva meredek az ajtó küszöbén heverő rózsa csokorra és a mellette lévő fehér borítékra. Izgatottan nézek körbe, azonban a személy - aki feltehetőleg itt hagyta nekem ezt a csokrot -, sehol sincs, még csak az árnyéka sem vetődik sehol a szürke járdára. Elképzelésem sincs, hogy kitől kaphattam a kedvenc virágaimat, azonban remélem a jószándék vezérelte és nem csöppentem bele a valóságos Hunting Adeline könyvbe. Óvatosan lehajolok az ajándékért, mintha csak attól kéne félnem, hogyha felveszem a rózsákat a puszta kezemben égnének porig, s ujjaimat végigsimítom a fekete masnin amivel a szárak vannak megkötözve. Lehunyom szemeimet ahogy az orromhoz emelve szimatolok bele a kellemes illatú rózsákba. Tekintetem megtalálja a még mindig földön lévő fehér borítékot, amin egy, a rózsákkal színben pontosan megegyező pecsét díszeleg. Kíváncsian kapom fel a küszöbről és az ajtót sietősen becsapva iramodok meg a konyhába, hogy a virágoknak keressek egy vázát amibe belehelyezhetem azokat. Érzem magamon a bátyámék érdeklődő pillantásait, ahogy átrohanok a nappalin keresztül a konyhába. Nem állok meg és nem szólok egy szót sem a kapott ajándékról, ugyanis még én sem tudom kitől kaphattam. Még a végén aggódni kezdenének azt meg a legkevésbé se szeretném, mert a bátyám képes lenne arra, hogy sehova sem engedne el egyedül. Körbe bástyázna mint valami hercegnőt. Azonban mégis léptek nyomait hallom a hátam mögül, de nem különítek rá nagyobb figyelmet. A helyiségbe érve ledobom a levelet a pultra és a kezemben lévő virágokkal kezdek keresni a szekrényben egy normális vázát, amit a bátyámnak még nem sikerült darabokra törnie.

Egy aprócska félelem lakozik bennem, hisz azt sem tudom ki vagy miféle idegen lephetett meg kedvenc virágaimmal, és az, hogy tudta hol lakok, mert bizony tudta, különösen megrémiszt. Talán egy megszálott kukkoló, aki most merészkedett cselekedni? Minden esetre nem hagyom ennyiben az ügyet és megpróbálom feltűnőmentesen kideríteni ki lehet a srác vagy lány. Diadalmasan elmosolyodok amikor anyukám egyik kedvenc fehér vázáját találom meg, ami a polc leghátsó rejtekében van elhelyezve, hogy még véletlenül sem legyen szem előtt és kénytelen legyen keresni a porcelán darabot. Nehezemre esik elérni, mert köszönhetően annak, hogy igen alacsony vagyok és a szekrény pedig magasan van, a polc amin a váza csücsül, a bútor darab legfelső polc fokában helyezkedik el, csoda lesz ha elérem, az viszont még hihetetlenebb lesz ha úgy siekrül elérnem, hogy közben nem sikerül ripityára törnöm anyám kedvenc porcelán vázáját. Lábujjhegyre emelkedem, karomat próbálom minél magasabbra nyújtani, hogy lehetőleg el tudjam érni a vázát. Jobb kezemben a rózsákat próbálom úgy szorítani, hogy ne essen semmi bajuk, mert túl kár lenne-e gyönyörű virágokért.

- Nem kell segítség? - szorosan a hátam mögül hallom a fiú érdes, rekedtes hangját ami minden pillanatban megmelengeti fagyos szívemet.

- Köszi, de megvagyok a segítséged nélkül is. - fújtatok és mégjobban pipiskedem, hátha végre sikerülne elérnem azt a rohadt vázát.

- Azt látom. - kuncog fel és szintre a hátamnak simulva lép mögém és könnyedén leveszi a legfelső polcról a porcelánt. De még azután sem lép el, hogy a fehér vázát a pultra helyezi.
A levegőt kissé szaggatottan veszi és érzem, ahogy mellkasa fel-le emelkedik, és hallom ahogy beszívja az oxigént majd kifújja. Az én lélegzetem pedig elakad a közelségétől.

Túl közel van és a fránya érzéseim iránta újra lángként kezdenek lobogni bennem. A hasamban pillangók gyülekeznek és eszeveszett módon kapálózni kezdenek. Utálom, hogy ilyen hatást gyakorol rám, csupán a puszta jelenlétével is.