Helytelen I. ✿

'𝟏𝟐. 𝐅𝐞𝐣𝐞𝐳𝐞𝐭'

|SCARLETT NORTON|

Már most rossz előérzetem támad, amint a felhajtón Liam kocsiján kívül egy másikat is vélek felfedezni. Márcsak abban reménykedem, hogy nem a barátnője autója díszeleg itt, hanem valamelyik haverjaé, így azért nem részesülnék annyira kínos szituációba, mintha Evelyn lenne a fiúnál. Mert valljuk be, eléggé furcsának tartaná a lány, hacsak úgy megjelennék semmi ok nélkül a barátja lakása előtt. Jó, talán kitudnám magam beszélni valami hihető történettel, de nem fűznék hozzá sok reményt, főleg ha a tekintetem találkozna Liam smaragzöld szempárjával, mert akkor abban a pillanatban akadna el a lélegzetem és a szavam is egyaránt. Még vissza fordulhatok, de akkor valóban nem csak a bátyám, hanem én is egy beszari alak lennék. Az pedig minden büszkeségemet sértené, ha éppen most, amikor már csak pár méterre vagyok a bejárati ajtótól, lelépnék. De ha még valaki meg is látná azt az ablakból, hogy én Scarlett Norton a ház felé tartok, majd megállok és hirtelen hátat fordítva elrohanok. Igen, az eléggé kínos lenne. De nézzük a dolgok jó oldalát is. Ha egyáltalán van ennek jó oldala is. Oké, Scarlett elég lesz a negatív gondolatokból. Képzeld el, hogy Liam nyit ajtót, hatalmas mosollyal az arcán, majd behív magához. Kiderülne, hogy igazából nincs is nála senki csak valaki itt hagyta a kocsiját. Elkezdenénk beszélgetni, sokat nevetnénk végül pedig Liam megcsókolna. Jó, ez már túl sok képzelet erő, ami bennem lakozik.

Sóhajtva lépek a faajtó elé és lassan felemelem kezemet, majd óvatosan bekopogok rajta. Alsó ajkamat feszülten harapdálni kezdem. Kérlek, csak hadd nyisson Liam ajtót és ne Evelyn! Várok néhány pillanatot, de senki sem jelenik meg az ajtó küszöbén, ezért bátorságot merítek és újra kopogok, azonban már sokkal magabiztosan. Újabb néhány másodperc eltelik, de továbbra sem jelenik meg senki. Már kezdeném azt hinni, hogy direkt nem nyit nekem senki ajtót és már készülnék megfordulni, hogy haza menjek, amikor hangos nevetések közepette a faajtó kitárul és az odabentről áramló fény, megvilágítja az arcomat. Amint a fiú észrevesz, a nevetést rögtön abbahagyja és komoly ábrázatot ölt magára. Ujjaimat összekulcsolva tartom a hátam mögött és várakozóan a fiúra pillantok, aki enyhe döbbentséggel méreget. Nem számított a jelenlétemre, nem is lepődök meg. Nem sokszor jártam nála, csupán háromszor a mostanival egybe véve. Az első alkalommal, amikor megvette a lakást, majd amikor nála aludtam azon a bizonyos éjszakán és most.

- Mit keresel itt? - kérdezi furcsán és az ajtó kilincsét szorongatva áll továbbra is velem szemben. Váratlanul ér kérdése, ezért hirtelen nem is tudok rá mit mondani. - Scarlett. - szólít a nevemen. Lágyan megrázom fejemet, hogy magamhoz térjek, majd egy halvány mosolyt erőltetek arcomra.

- Csak látni szerettelek volna. - válaszolom kedvesen, azonban Liam komor vonásait látva, az a kis mosoly is ráfagy az arcomra.

- Miért? Nem volt elég a ma reggeli? - engedi el a kilincset, hogy karjait összefonhassa mellkasa előtt. Nem tudok mit mondani. Csak lesütve tartom a tekintetem, jobb lett volna ha inkább megfutamodok.

- Már mondtam, hogy sajnálom. - motyogom az orrom alatt, kissé ingerülten. Mit tehetnék még az ügyben, hogy ne nehezteljen tovább rám? Talán térden állva esedezve könyörögjek a bocsánatáért? Na azt lesheti. Bármit megtennék érte, de sosem süllyednék le azért ennyire mélyre.

- Én pedig mondtam, hogy sájnálhatod is. - vágja rá kíméletlenül. Hihetetlenül rámeresztem tekintetem. Hogy lehet valaki ennyire felfuvalkodott hólyag?

- Liam mond mit tegyek, hogy befejezd ezt a gyerekes hisztidet? - teszem fel a kérdést és dühösen összeszűkítem szemeimet.