Helytelen I. ✿

'𝟏𝟒. 𝐅𝐞𝐣𝐞𝐳𝐞𝐭'

|SCARLETT NORTON|

Sosem hittem volna, hogy egyszer azt fogom mondani, megbántam amiért eljöttem erre a koncertre. Általában a virginiai koncertek szoktak lenni a legjobban, főleg amikor a tenger melletti homokos partrészen szervezik, azonban a mostani, hogy is fogalmazzak? Eléggé pocsék. És ezt még a gyönyörű naplemente látványa, ahogy elbukik a tenger hullámzó vizében, sem kárpótolja. És még ráadásként a zene sem a legjobbak közé sorolható, a - számomra idegen - banda nyivákoló hangjával karöltve. Valószínűleg elég kezdő zenekar lehet, ha ilyen hamiskásan ropják az amúgy is csapnivaló zenéjüket. De legalább valamelyest örömet okoz számomra a néhány aprócska sátor, ahol különböző csodákat lehet beszerezni. És még bódék is vannak, ahol kaját is lehet kapni, és be kell valljam, hogy egészen finomak. Vallerie rögtön eltűnt a szemem elől, mikor meglátta, hogy ingyen lehet kapni alkoholt, így őt már egészen az elején elvesztettem. Noha legalább így könnyebb lesz eltűnöm a fullasztó légkörből, bár még nem terveztem el miként fogok lelépni. De nem hinném, hogy bárkit is érdekelné ha egyszeriben nem találna meg és csak másnap szerezne tudomást arról, hogy bizony hazamentem. Még utolsó pillantást mérek a három tagú fiúbandára, majd hátat fordítva a színpadnak, az embereket kerülgetve próbálok kiérni a helyről, hogy taxit hívva haza tudjak jutni. Néha azt érzem, hogy kissé szorongok a tömegtől, máskor meg szívesen megyek olyan helyekre, ahol tudom, hogy rengetek ember lesz. Alsó ajkamat harapdálom, amint a homokos talajon lépkedek, a cipőmet fürkészve, azonban egy kemény mellkasnak ütkezve a seggem találkozik a szemcsés földdel. Felpillantok a személyre, akinek szerencsétlen módon neki ütköztem és túlságosan is deja vu érzésem van, amint pár hete ugyanígy nekiütköztem Lionelnek. Azonnal az agyamba furakodja magát az emlékkép, amint a fiú ajkai enyémet érintették vadul, és akarva-akaratlanul is arcom olyan pirossá válik, mint a legérettebb paradicsom.

- Jól vagy? - zökkent ki a mellkas tulajdonosa, mire végre észbe kapok és jobban vegigmérem.

Szőke haj, kék szemek és elbűvölő mosoly, amivel biztosan több lány szívét hódította már meg. Mint ahogyan a gyönyörű kristálykék szemeivel is több nőszemély tekintetét ejtette már rabul, pont úgy mint ahogy most az én uncsi barnáimat. Azonban lelki szemeim elé Liam smaragzöld íriszei kerülnek és rögtön lelkiismeret-furdolásom támad, hogy az ismeretlen srác szemeibe meredve gyönyörködöm különleges színeiben. Megrázom fejemet és hirtelen eszembe jut, hogy a srác pár pillanata megkérdezte jól vagyok-e és több mint valószínű, hogy a fejcsóválásomat válaszként hitte, ugyanis szemöldökeit ráncolva méreget.

- Nem vagy jól? Beütötted valamidet? - aggódóan fürkész, miközben megragadva a karomat húz fel a földről. Megköszörülöm torkomat mielőtt megszólalnék.

- Nem dehogy! Minden rendben van. - bólogatok hevesen és zavartan a ruhámról kezdem lesöpörni a homokot. Ahogy a fiú tekintete levándorol csupasz lábaimra, próbálom minél lejjebb húzni ruhám alját, ami hirtelen túl rövidnek bizonyul pedig egészen a combom közepéig leér. Bár valóban lehet túlságosan rövid mások szemében. De annyira tetszett a ruha kék színe és az, hogy végre van olyan ruha amiben valóban jól érzem magam, hogy nem is gondolkodtam el azon, hogy akár valóban lehetne hosszabb az anyag.

- Biztos? Ne vigyelek haza? - mi ez a sok kérdés? Újra megrázom fejem, mire beletőrődve biccent. - Szép a ruhád. - dicséri meg és mostmár egyre jobban kezdem magam kényelmetlenül érezni a társaságában. Van valami kristálykék szemeiben, ami miatt szívem félelmet kezd táplálni. Rossz előérzetem van és nincs senki mellettem, aki megvédene ha bármi történne.

Hamiskás mosolyra görbítem ajkaim.

- Köszönöm. - szűröm ki fogaim közül, mire a fiú közelebb lépve hozzám, a fülemhez hajol. Közelségétől kiráz a hideg, azonban végképp nem a jó értelemben.