ʙʟɪɴᴅᴇᴅ ʀᴜʟᴇs | ☑️

ö t v e n h á r o m

[Egy hónappal később]

Nagyjából másfél hét után engedtek haza a kórházból minket. Ryle erős kisfiú, a rajta végzett tesztek mindig jó eredményekkel szolgáltak, ezért nagyon boldog voltam. A perc, amikor végre a karjaimban tarthattam, elmondhatatlan érzésekkel töltött el. Az ártatlan kis arcának látványa, mégha csak pillanatokra is, de képes volt betölteni azt az űrt, ami a szívemben keletkezett Ashley elvesztése után.

Scarlett enyhe agyrázkódással és egy kulcscsonttöréssel úszta meg a balesetet, amiből már kezd fokozatosan felépülni. Nem emlékszik a baleset körülményeire, ezért én vagyok az egyetlen, aki tudja az igazságot, azt, hogy az egész John Blake miatt történt. Persze a dolgot könnyen rá lehet fogni Scarlett pánikrohamára, mivel másban nem okoztunk kárt, sem sérelmet az incidens során, de én képtelen vagyok eltekinteni a ténytől, hogy Ashley elvesztése John hibája.
Egyenlőre nem szóltam senkinek a dologról, mivel kimerült voltam és csak az lebegett a szemem előtt, hogy végre mindnyájan hazajussunk.

— Éhes lenne? — kérdezte Ronnie tehetetlenül, miközben fel-alá járkált a már hosszú percek óta síró Ryle-t tartva a mellkasához.

— Nem hiszem, az előbb etettem meg. — mondtam, majd a játékai között kezdtem matatni.

Ryle ízig-vérig hisztis baba. Evés előtt, evés után. Alvás előtt, alvás után. Mindig beiktat egy minimum tíz perces sírást, mi pedig azt se tudjuk, hogy hova kapjuk a fejünket. Valamelyik nap anyától kaptunk egy csörgőt, ami még Frankké volt, és az csodával határos módon a legfülsüketítőbb sírás közben is le tudja nyugtatni. Reménykedve kaptam fel a csörgőt a többi kacat közül és Ronnie mellé siettem.

— Nézd csak mi van anyánál! — mondtam lágy hangon, majd el kezdtem zörgetni a játékot.

— Ilyen nincs... — mormogta az orra alatt Ronnie, miután pár másodperc múlva Ryle alábbhagyott a keserves sírással.

— Isteni csoda. — vigyorogtam győzedelmesen, majd az ajkaira nyomtam egy gyors puszit.

Kevés ringatás és csörgő zörgetés után Ryle teljes nyugalmi állapotba került és a bölcsőjébe helyezését követően rövidesen el is aludt. Ronnie-val egymáshoz bújva álltunk az ágya felett, magunkba szívva a csend minden cseppjét.

— Ezt a csörgőt egy széfbe fogom tárolni, hogy sose vesszen el. — susmogta, mire felkuncogtam.

— Gyere, igyunk egy pohár bort. Kijár mindkettőnknek. — biccentettem az ajtó irányába, majd válaszra sem várva megfogtam a kezét és magammal húztam.

Fáradt sóhajjal vetődött el a kanapén, amíg én kitöltöttem az italainkat. Ronnie az az édesapa, akit minden egyes anyuka és gyermek mellé kívánnék. Mindig ott van, amikor kell és megérti, hogy mekkora fáradalom szülőnek lenni. Ahogy én is, úgy ő is teljes mértékben megérdemelte azt az isteni vörösbort, amit jeles alkalomra tartogattam. Szülőnek lenni jeles alkalom.

— Egészség! — tartotta felém a poharát, majd összemosolyogva koccintottunk.

Én is leültem Ronnie mellé, majd összebújtunk, a fejemet a vállán pihentettem meg. Jól esett az a nyugalmas pillanat, szinte el is tudtam volna aludni, de Ronald energiáiban éreztem, hogy valami nyomasztja. Hogy biztosra menjek, felpillantottam rá, ő pedig szomorkásan nézett le rám.

— Mi a baj? — kérdeztem.

— Semmi, csak elgondolkodtam. — mondta zordan, majd elkapta a fejét.

— Szerelmem — hívtam fel újra magamra a figyelmét, a hangomban jelezve, hogy nem adom fel egykönnyen.

— Amikor édesanyádék hívtak nagyon megijedtem, Maya. Még sosem féltem annyira, mint akkor. — vallotta be őszintén, a tekintete ködös volt, mint akiben tényleg mély nyomot hagytak a történtek.

— Hidd el, tudom — mondtam együttérzően és megfogtam a kezét is — De itt vagyok, jól vagyunk. — mosolyogtam rá, a szörnyű veszteség ellenére is.

— És miért nem árulod el az igazat? — szegezte nekem a kérdést, mire meghökkentem.

— Miről beszélsz?

— A balesetről. Mi történt valójában? — hunyorgott szkeptikusan.

— Scarlett pánikrohamot kapott és elvesztette az uralmát az autó felett, ez történt.

— Ismerlek, Maya, és tudom, hogy valamit nem osztasz meg velünk.

Nehéz volt úgy a szemébe nézni, hogy tisztában voltam vele, hogy valóban nem mondok igazat. Gyűlölök Ronnie-nak hazudni, de úgy érzem, hogy az igazsággal csak rontanék az alapból is fájó helyzeten. Ha megtudná, hogy nagyrészt John a felelős a lányunk haláláért, akkor félő, hogy szörnyű cselekedethez folyamodna. Így hát folytattam a hallgatást.

— Tényleg nincs semmi más a képben. — mondtam, reménykedve, hogy ejti a dolgot.

— Rendben. — törődött bele — Holnap délután el viszlek valahova, anya átjön vigyázni Ryle-ra. — jelentette be, ezúttal végre a mosolyát is megmutatta.

— Elég titokzatosan hangzik. — csipkelődtem, mire magához húzott, majd a hajamba puszilt.

A nyomasztó légkör szerencsére feloldott, ám magamban ötlődtem még a dolgon. Bíztam benne, hogy bármit is tervez Ronnie egy kicsit ki tudunk szakadni az elmúlt egy hónap lehangoló árnyékából, és én is meg tudok feledkezni — mégha csak pár órára is — a tényről, hogy az egykori vőlegényem ámokfutása lett a kislányom végzete...