ʙʟɪɴᴅᴇᴅ ʀᴜʟᴇs | ☑️

ö t v e n h a t

Florence nem túlzott John állapotát illetően. Talán még sosem láttam ennyire elhanyagoltnak és életkedvtelennek. Felszedett pár kilót és a szemei is vörösesek voltak. Nem gondoltam, hogy valaha is ezt mondom, de rossz volt ránézni. Az egykor szívdöglesztő férfi, most úgy állt előttem, mint egy hajléktalan. Én sem túlzok, ez pedig a legfájóbb a dologban.

— Maya... — mondta ki a nevem némi döbbenettel a hangjában, ami az arckifejezésével is megegyezett. A döbbenet mellet semmi más érzelmet nem mutatott.

— Beszélhetnénk? — kérdeztem viszonylag semlegesen.

— Gyere be. — biccentett, majd elindult a nappaliba.

Követtem az említett helyre, közben pedig körültekintettem. Rendetlenség uralkodott a ház túlnyomó részében. Valahol sörös dobozok, valahol boros üvegek, természetesen az utolsó cseppig kiürítve.

— Kérsz valamit? Enni vagy inni? — kérdezte kellemetlenül a tarkóját dörzsölgetve, a tekintete pedig kétségtelenül kerülte az enyémet.

— Nem, köszönöm. — mondtam, majd leültem a kanapéra.

— Azt hittem már sosem látlak. — mondta és feleresztett egy kínos kacajt.

— Nem dolgozol már az irodában? — tereltem a témát, mivel eszem ágában sem volt cseverészni arról a megtépázó traumáról.

— Eltanácsoltak. — mosolygott, de az állkapcsa megfeszült.

— Nem ülnél le? — mutattam magam mellé a rengeteg helyre.

— A közeledben lenni is fáj, Maya. Ha rád nézek kibírhatatlan bűntudat tölt el, úgyhogy kérlek, mondd el miért vagy itt.

— Én elvesztettem az egyik gyermekemet, de nem volt lehetőségem megismerni. — kezdtem bele, mire a szemeibe szinte azonnal könnyek szöktek — Neked viszont van egy fiad, aki melletted nőtt fel, és mindennél jobban szeret téged. Ha ezt így folytatod John elveszted Wyatt-et, ő pedig elveszti az apját.

John zavaros tekintete végre megakadt rajtam. Csak néztünk egymásra. Magam előtt láttam minden lelki baját, minden álmatlan éjszakát, amit a balesetet követően átszenvedett. Magam előtt láttam a bűntudatát, és azt is, hogy tisztában van a szavaim súlyával.

— Már elvesztettem. Elvesztettem mindent. — mondta elkeseredetten, ekkor már sírva.

Fogalmam sincs mi ütött belém, de lendületesen felálltam a kanapéról és hozzáléptem. Úgy éreztem, hogy arra az ölelésre mindkettőnknek szüksége van. Az az ölelés sokkal többet jelentett abban a pillanatban, mint bármelyik szó. Még mindig fortyogott bennem a düh, de a szívem ismeri Johnt. A boldog, kiegyensúlyozott és egészséges Johnt.

— Megbocsátok. — mormogtam a válla felett, minek hatására azonnal elvált tőlem.

— Nem, Maya, nem érdemlem me—

— Megbocsátok neked, és te is bocsáss meg magadnak. — szakítottam félbe.

— Annyira sajnálom, Maya. Mindent sajnálok, amit ellenetek követtem el. — mondta megtört hangon.

— Ígérj meg nekem valamit. — fogtam meg mindkét kezét ösztönzésképpen. — Összeszeded magad és kitisztulsz.

— Próbáltam. — rázta a fejét.

— Akkor próbáld jobban! — förmedtem rá határozottan. — Mit szeretnél inkább, hogy Wyatt a sírodra vigyen virágot, vagy a rehabilitációs intézet kapuja előtt várjon, amikor kigyógyultan kisétálsz rajta?

— Sokat fejlődtél, a manipulációs készségeid egész markánsak. — húzta a száját egy halvány mosolyra.

— Johnny! — mérgelődtem.

— Köszönöm. — váltott ismét komoly stílusra.

— Még ne köszönj semmit. — csóváltam a fejem. — Légy jobban, és utána lesz miért köszönetet mondj. — nyomatékosítottam.

A nehéz érzés, amivel beléptem a házba, kifele menet már nyomokban sem maradt bennem. Egy részem felszabadult és ez hihetetlenül jó érzés volt. Ha Johnt mégsem sikerült jobb belátásra bírjam, a saját lelkemen könnyítettem, ezzel pedig meg tudok elégedni. A kapcsolatunk sosem kapott méltó lezárást, most pedig úgy éreztem, hogy ez megtörtént.

[Öt nappal később]

Anyával, Scarlett-tel és a kicsi Ryle-lal éppen Concord egyik legkifinomultabb butikjában nézelődtünk az esküvői ruhám után. Eleinte evidens volt, hogy anya egykori ruháját fogom viselni, de sajnos ez minden szempontból meghiúsult. Méretben és emiatt esztétikus megjelenésben sem volt jó, mivel még nem sikerült visszafogyjak a terhesség előtti súlyomra. Mindenki győzködött, hogy csodásan nézek ki és ne törődjek a plusz kilókkal, de ennek ellenére sem éreztem magam komfortosan a ruhába, feszengni pedig nem szeretnék életem egyik legszebb napján.

A szebbnél szebb ruhák felsorakozása miatt a döntés felettébb nehéznek ígérkezett, még úgyis, hogy az oldalamon két jó stílusérzékkel megáldott díva igyekezett velem együtt feltérképezni a legmegfelelőbb választást. Fel sem tűnt, hogy már egy órája a ruhaboltban vagyunk, egészen addig, amíg ki nem szakadtam egy kicsit az esküvői lázból. Amint Ryle felébredt a mély szunyókálásából, természetesen azonnal jelezte, hogy evés idő van, így kénytelen voltam elvonulni kicsit az egyik öltöző takarásába, hogy megetessem. Ezidő alatt rálestem a mobilomra is, hogy elküldjem a ruhákban készült képeimet a családi csoportba, hogy apáék véletlenül se maradjanak le valamiről. Először nem vettem észre, hogy egy számról érkezett több üzenet is, de amint felfigyeltem rá, megnyitottam azokat.

Nem tudom, hogy mennyire fogják korlátozni a mobil használatomat, ezért még azelőtt leírom ezt az üzenetet, hogy bemennék. Köszönöm, hogy nem mondtál le rólam teljesen. Szükségem volt erre a löketre, hogy végre beismerjem, segítségre szorulok. Hálás vagyok neked, Maya Brooklyn Palmer.

Már rég töröltem John számát a névjegyzékemből, de az üzenete teljesen magáért beszélt. A sorokat olvasva elmosolyodtam, és kellemes melegség járta át a testem. Tisztában voltam vele, hogy egy olyan ambíciózus és magának való személy számára, mint John nem lesz egyszerű elismerni, hogy kóros beteg, főleg azt nem, hogy alkoholista, de némi büszkeséget érzek, amiért ez mégis megvalósult, és meglépte azt, amit rengeteg hozzáhasonlónak évek elteltével sem sikerül.

Maya: Minden jót és kitartást kívánok!

Az üzenetem elküldését követően eltettem a mobilom, majd boldogan pillantottam le a kisfiamra, aki időközben jóllakva újra elaludt a karjaimban. Ahogy csodálva néztem őt, elhatároztam magamban, hogy egyszer, ha már öntudatos korba lép, az lesz az egyik első, hogy megtanítsam neki, hogy a megbocsátás nem gyengeség és gyávaság. A megbocsátáshoz igenis eszméletlenül sok lelkierő, belsőbéke és intelligencia kell. A harag rengeteg embert emésztett már fel, és véletlenül sem szeretném, hogy a fiam valaha is ennek az áldozata legyen. Bármennyire is furcsán hangozhat, de én ezért tartozok köszönettel Johnnak. A helyzetünk rávilágított az élet fontosságaira, és hogy a megbocsátás nem bűn és legfőképp nem gyengeség.