Maya egy szokványos New York-i joghallgató életét éli. A hétköznapjait a tanulásnak szenteli, a hétvége pedig a barátoké és a szórakozásé. A munkamániája azonban egy cseppet megkülönbözteti az átlagtól.
A fiatal jogászpalánta megszokott mindennapja...
Az esküvőnk napja. Izgalom, boldogság. Ez a két szó tökéletesen összefoglalja mindazt a kavargó érzelmet, ami bennem tombol, miközben a tükör előtt nézem magam oltárhoz álláshoz készen. Anya még az utolsó simításokat végzi a hajamon, majd finoman megfogja mindkét szabadon hagyott vállam és ő is a tükörben csodál engem.
— Az én kislányom. Édesanya és hamarosan feleség. — mormogja magának. A felismerés valószínüleg benne is cikázó érzések tömkelegét kelti.
— Gyorsan felnőttem, igaz? — kérdeztem mosolyogva, mire könnyek között, de feleresztett egy jóízű kacajt.
— Erre a pillanatra talán sosem készültem fel igazán. De itt vagy, ez a valóság. — mondta elérzékenyülve, majd maga felé fordított és átölelt.
Anya ölelése mindig akkora mértékű töltetet ad, mint soha semmi — persze a kisfiam bármelyik megmozdulását leszámítva. Az ő karjai közt feleleveníthetem azt a gondtalan kislányt, aki egykor voltam. Az ő karjai között mindig biztonságérzetem van, és merem állítani, hogy még hatvan évesen is ugyanígy éreznék.
— Nagyon szeretlek, anya. — mosolyogtam rá, de közben az én szemeimben is könnyek gyűltek, ez pedig azonnal kizökkentette anyát a meghitt hangulatból.
— Én is téged, kincsem, de ha már most lesírod a sminked, akkor haragudni fogok. — mondta, majd sürgetően elkezdett a szemem előtt a kezeivel legyezgetni.
— Hagyd abba! — förmedtem rá nevetve.
Szerencsére sikerült a könnyeimet megfékezni, amihez hozzászolgált az ajtón elhangzó kopogás is. Néhány másodperc múlva apa lépett be rajta.
— Na, készen állunk? — csapta össze a tenyerét lelkesen, de hamar megváltozott valami az arckifejezésében, amikor meglátott.
— Ryder, el ne kezd te is! — mordult rá anya, majd hozzá lépett és ekkor már ketten, egymást átölelve gyönyörködtem bennem.
— Anya, apa! — ráncoltam a szemöldököm, mire mindketten felnevettek, majd büszkén egymásra pillantottak.
— Kisasszony — tartotta ki a karját apa drámaian, mire szem forgatva hozzá léptem és belekaroltam.
Ahogy szépen lassan lesétáltunk az emeletről, minden egyes lépcsőfokkal tetőzött bennem az izgatottság. Képtelen voltam elhinni, hogy tényleg megtörténik ez a pillanat: férjhez megyek!
Az esküvő helyszínéül Florence férjének csodaszép panorámájú borászatára esett a választásunk. Amikor felajánlotta, hogy nagyon szívesen vendégül látnak minket és mutatott is pár képet a helyszínről, azonnal beleszerettem a látványba.
Könnybe lábadt szemekkel néztem oldalra apára, amikor megálltunk az ajtó előtt, várva, hogy felzendüljön a bevonulóm dallama. Amikor ez megtörtént, vettem egy mély levegőt, majd bólintottam apa irányába, aki a jelzésemre kitárta az ajtót előttünk. Egyszerre volt rémisztő és felemelő érzés látni, ahogy a szeretteim felém fordulnak és fülig érő vigyorral az arcukon nézik végig, ahogy végig vonulok mellettük. Pár megosztott mosoly és pillantás után, Ronaldra szökött a tekintetem, és attól fogva le sem tudtam venni róla a szememet. Ahogy ott állt az oltárnál a pap mellett, a kisugárzása, a megjelenése engem is nyugodtsággal töltött el, hiába tudtam, hogy ő talán kétszer annyira izgul mint én. Hiába a lenyűgöző táj körülöttünk, a gondosan megrendezett díszletek, abban a pillanatban nem létezett semmi más, csak Ronnie és én.
Apa egy arcra puszit hagyva lépett el tőlem, majd ült a helyére anya mellé, aki az ölében tartotta Ryle-t. A kisfiam össze-vissza forgolódott a szokatlan környezet hatására, de amint megakadt a zavaros tekintete rajtam, vagy az apukáján azonnal mosolyogni kezdett.
— Gyönyörű vagy. — suttogta Ronnie, mielőtt a pap megkezdte volna a ceremóniát.
Az arcom eme egyszerű, de mégis szívmelengető dicséret hatására is könnyen felhevült. Mesés volt a szemeibe nézni, amelyek csak és kizárólag csodálatot sugároztak. Én is hasonlóan néztem rá, mivel odáig vagyok érte. A gondosan beállított haja, az ápolt bőre, ami még akkor is a megszokott mandula aromájú arctejének illatát terjesztette, valamint az a pimasz, de őszinte megawattos mosoly, amibe jó pár évvel ezelőtt beleszerettem első látásra. Letaglózó belegondolni, hogy mennyivel másabbak a körülmények az akkoriakhoz képest, és mindketten milyen hosszú, rögös utat jártunk be, míg végül visszataláltunk egymáshoz.
Florence tájékoztatott róla, hogy John jól halad a rehabilitációval. Ami azt illeti könnyek között mondott hálát, miután John bevonult. Tisztában voltam vele, hogy a beszélgetésünk ösztönző hatást gyakorolt a belátásaira, de eszem ágában sincs learatni a babérokat, hiszen John maga hozta meg ezt az embert próbáló döntést. Számomra bőven elég volt Wyatt kivirult arcát látni a násznép soraiban, valamint az interakcióit, amelyeket Ryle-lal ejtett meg.
A kétségtelen igenek után lezajlott a ceremónia hátramaradt része, majd mindenki a gratulálásunkhoz sietett. Kislánykoromban pontosan ilyennek képzeltem el az esküvőmet — bár több egyszarvúval — és nem is lehetnék boldogabb a kelleténél. A családom, a barátaim, a férjem, és a gyermekem jelenléte mindennél többet jelent, a felhőtlen örömük pedig csak hab a tortán.
Úgy érzem, hogy így vagy úgy mindnyájunk története happy enddel zárult és mindenki ott van, ahol lennie kell, hiszen minden okkal történik.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
