Vörös, mint a hó (18+)

7._BŰNOS GONDOLATOK_

Samuel

Végig követtem, ahogy átvágott a városon. Figyeltem, ahogy az emberek megszólították, ahogy meghallgatta őket, holott halálos beszélyben volt mind ő, mind a kis barátnője. Felelőtlen, naiv, őrült, önzetlen, ostoba- ezek a jelzők jutottak rá hirtelen eszembe. Most a Greenland egyik ablakából figyeltem, ahogy pár pillanatig tétovázott, majd erőt véve magán belépett a robosztus épületbe. Teste reszketett, de mégis haladt tovább és tovább az iskola folyosóin, bátorságot erőltetve magára. Én, mint egy ragadozó, árnyékként követtem, és lestem a legmegfelelőbb pillanatot, amikor lecsaphatok rá. Végül, az egyik lépcsőfordulóban meg is találtam. Lesbe álltam a fal mögött, majd mikor odaért, rávetettem magam. Sikoltott egyet, mire én befogtam a száját, majd letepertem a földre. Rúgni és harapni próbált, de a múltkoriból okulva már számítottam a támadására. Könyörtelenül tartottam a földön, miközben a szemében könnycseppek gyűltek a félelemtől és a fájdalomtól melyet neki okoztam.

-Komolyan azt hitted, hogy ilyen könnyű dolgod lesz? A kis naiv.-hajoltam le hozzá és súgtam a fülébe, majd kicsit felegyenesedtem.-Na mindegy, úgy néz ki hogy végül te és a kis Elizabeth is meghaltok. Csalódtam benned. Azt hittem hogy azért legalább egy kicsit tovább fogod bírni. Dehát nem baj, végülis a lezárás is érdekes lesz. Köszönj el ettől a világtól, édes!-mondtam, majd pulcsim zsebéből elő akartam húzni a késem, mire a lány kiszabadította egyik kezét a szorításomból, és kabátja egyik zsebéből egy bicskát rántott ki. Gyors mozdulattal egy kisebb vágást ejtett a karomon, amit erre reflexből elkaptam onnan, mire Anna felugrott és a torkomnak szegezte a pengét.

-Dobd el a késed!-mordult rám. A hideg acél a torkomnak nyomódott. Általában fordítva játszódott le a helyzet. A lehetetlen szituáció hatására arcomon széles vigyor terült el. Kezemből ledobtam a kést. A mellkasomban és az ágyékom táján furcsa, bizsergető, izgalmas melegség áradt szét. Megfogtam a kést tartó kezét, és ujjait szépen, lassan lekulcsoltam a markolatáról. Amikor már én birtokoltam a bicskát, a nyakához hajoltam, és mélyen beszívtam az illatát.

-H-hé mi bajod...?!-kiáltott fel, és megpróbált ellépni, de visszarántottam. Kezemmel beletúrtam a hajába, majd a fülébe súgtam:

-Jól tudom, hogy képtelen lennél megölni engem.

-Igaz.-mondta szomorkásan.-Én még ember vagyok.

Keserű mosolyra húzódtak ajkaim:

-Valóban? Valaha én is ember voltam.-sóhajtottam.-Csak egy átlagos gyerek. De a többi ember mindent elvett tőlem. Ők teremtettek engem, Te teremtettél engem. Az emberek törékenyek, gyengék, szánalomra méltóak. Én erős vagyok és könyörtelen, és megvan az jogom hogy élet és halál felett döntsek.

-Ha valóban így gondolod, te vagy a legszánalmasabb mind közül.-hallottam Anna erőtlen suttogását. A szíve borzasztó hevesen vert, és a teste remegett. Félt, hogy mit teszek most vele. A mondata a szívembe mart.

-A tűzzel játszol, kislány.-suttogtam neki, majd egy hirtelen mozdulattal a falhoz nyomtam. Egyik kezemmel befogtam a szemét, hogy ne lássa az arcomat, a másikkal lehúztam a maszkom, majd lefogtam, és az ajkaim az övéire nyomva hevesen követeltem őket. Meglepetésemre a lány viszonozta a csókot, talán csak ösztönből, és egyre kevésbé állt ellen. Testem a vágy hatása alá került: elvettem a kezemet, amivel tartottam, előhúztam a bicskáját, és egy apró karcolást ejtettem kulcscsontjánál a puha bőrén, majd lenyaltam a vért. Megfordítottam, hogy ne lásson, majd immár mindkét kezemmel durván megmarkoltam a melleit, majd egyre lennebb simogattam, erekciómat a fenekéhez nyomtam. Apró nyögések hagyták el a száját. A farkam fájóan kemény volt. Soha nem éreztem még ilyen vágyat, de az utolsó pillanatban erőt vettem magamon, és ellöktem a szerencsétlen lányt, aki a földre esett. Maszkom visszahúzva hideg tekintettel bámultam rá. Tudtam hogy ezt nem tehetem. Nem kötődhetek, hisz a számomra fontos emberek mindig meghalnak. -Ő csak a prédám és ez csak a játék része volt.-próbáltam győzködni magam, de valahol mélyen tudtam, hogy ez nem igaz.