Manipulated

Ötödik

Egy idő után egyszerűen elapadtak a könnyeim, és elcsendesedett az addig fájdalomtól ordító lelkem. Már csak mély szomorúság volt bennem, de legalább nyugodt voltam.

-Lettie felépül, ne aggódj. Minden rendben lesz vele, most nagyon kétségbeejtő az egész, de pár nap múlva majd biztosan azt mondják, hogy sikerült stabilizálni az állapotát, és elmehetsz meglátogatni. - simogatta a hátam Cam. Cam? Mióta becézem én őt? Ja, mondjuk úgy egy hete, mióta egyre inkább a fejembe fészkelte magát a gondolata. Elképesztő vagyok néha.

-És ha nem lesz jobban? Ha meghal? - álltam fel, és körbe-körbe kezdtem járkálni a nappaliban.

-Akkor... Hozzám bármikor fordulhatsz majd, beszélgetni vagy bármi - tárta szét a kezeit.

-Kérdezhetek valamit?

-Persze, mondd csak.

-Te... Te veszítettél már el valakit? - elkomorult az arca, és ő is felállt. Idegesnek tűnt.

-Figyelj, most ez... Majd máskor. Most ömm... Eszembe jutott, hogy nem etettem meg Lewist. Izé... Máskorra még áll a randi? Szólj, ha segítenem kell matekból. - kapta fel a dzsekijét.

-Várj, ki az a Lewis? Van egy gyereked?

-Nem, dehogy! Lewis a háziállatom. Egy... Egy pók. - összerezzentem. Egyetlenegy fóbiám van, és az a pókoktól való félelem. Rettegek tőlük.

-Egy pók? - lihegtem.

-Egy tarantula. De most mi az, tök cuki! - hát ez az ember elmebeteg. Egy TARANTULA, ami CUKI? Asszem soha nem fogok belépni a házába.

-Hát ez... Csodás. Menj és etesd meg... Lewist. És kérlek, nagyon kérlek, ne haragudj, ha egy sebet téptem fel a kérdésemmel.

-Nem haragszom. - mondta rezzenéstelen arccal, majd kilépett az ajtón. Jó, ez fura volt. Talán mégsem kellett volna beengednem a házamba rögtön első találkozásnál.

Másnap szintén nem mentem suliba, viszont elkértem Claratól az anyagot, hogy ne maradjak le. Az egész napom abból állt, hogy próbáltam a tanulásba feledkezni, több-kevesebb sikerrel. De legalább tanultam előre. Nagyon szívesen lettem volna Beccával, de ő Michaelnél volt folyamatosan.

Cameron a világért sem érdekelt. Vagyis inkább nem akartam, hogy érdekeljen, nem akartam rá gondolni. Nem a pók miatt, azon csak eléggé meglepődtem. De igazán mondhatta volna, hogy bocs, ez nekem érzékeny téma, ne beszéljünk erről, ehhez képest fogta magát, besértődött és elrohant.

Talán egy kicsit vártam, hogy írjon valamit. Hogy beszéljünk meg egy másik randit a csütörtök esti helyett. Hogy megkérdezze, hogy vagyok. Hogy megmagyarázza, miért változott meg olyan hirtelen. Hogy bocsánatot kérjen, amiért ott hagyott. Bármit. De én csak azért sem kerestem. Elkönyveltem magamban, hogy van ilyen, az ember elkezd ismerkedni, aminek nem lesz folytatása, abbamarad, és végül olyan, mintha nem is ismekedett volna vele soha.

Egy kis idő elteltével rájöttem, hogy hiányolom a társaságot, nem csak Lettie-ét, mindenki másét is. A szüleimnek sem volt túl sok ideje rám, ebben az időszakban főként elborította őket a munka. Becca, mióta kibékült Michallel, általában nála volt. Felhívtam egyszer-kétszer, hogy beszélgessünk, de a Lettie témát folyton elterelte, valószínűleg azzal próbált túl lenni rajta, hogy eltussolja az egészet, hogy ne kelljen vele foglalkozni.

Lettie anyukájával is beszéltem, borzasztóan sokat sírt szegény, próbáltam meggyőzni, hogy semmi sem az ő hibája, de annál inkább hajtogatta, hogy milyen rossz anya volt az elmúlt időszakban, és a beszélgetésünk végére már mindkettőnk ki volt akadva.