Wattpad Írói gyűjtemény!

34. Drámai Szilveszter

Drámai Szilveszter.

Egy utolsót slukkoltam a cigarettából, majd egy mozdulattal eldobtam, miközben kifújtam tüdőmből a mérgező füstöt.

Késésben voltam, ezért ütemszerű gyorsasággal kapkodtam lábaimat a fagyos betonon, bal kezemben egy ajándék zacskót szorongatva.

Ám abban a pillanatban ahogy farzsebem rezegni kezdett, egy mély sóhajt hallatva nyúltam a telefonomért.

Lemondó szemforgatások mellett végül fogadtam a hívást, de még a legkisebb motiváció sem volt meg bennem ahhoz, hogy a fülemhez tartsam a készüléket. Szerintem a jobb fülemre már ígyis süketté váltam az utóbbi három év alatt.

- Kim Namjoon! Hol a vérben vagy?! - az ideges számonkérésbe még a vonal is belerecsegett, én pedig őszintén tartottam attól, hogy Jimin a következő pillanatban egy szörnyé növi majd ki magát, hogy elpusztítson engem a picsába.

Mindig ez ment; amióta csak összejöttünk, immáron három éve, az év utolsó napján, úgy éreztem mintha pengeéleken táncoltam volna.

Mert, hogy Park Jimin világéletében egy szabadszájú, házsártos kis gonosz törpe volt, akinek az volt az egyik legkedveltebb hobbija, hogy még a levegővételembe is belekötött.

Egyből gondterhelten vezettem ujjaimat szőke tincseim közé, megborzolgatva a kuszán álló hajszálakat, mindeközben pedig azon agyaltam, hogy mégis milyen kielégítő választ adhatnék neki.

Bár teljesen felesleges volt ezen agyalnom tulajdonképpen, pontosan tisztában voltam vele, hogy pofázhattam volna én neki bármiről, bármekkora hitelesítéssel, akkor sem értem volna el vele semmit. Így csak egy mély levegőt vettem ajkaim közé, szóra nyitva őket;

- Öt perc és ott vagyok.

- Miért is nem lepődöm meg, hogy késel? - sziszegte őszinte nehezteléssel hangjában, amiből még a gúny is csöpögött, amit már őszintén le sem reagáltam.

Egy mozdulattal kinyomtam, majd visszacsúsztattam a telefont farzsebembe, s ahogy befordultam a sarkon, már hallottam is a zene dübörgő ritmusát felzengeni az utca végéről, aholis Jiminék háza volt. Megtorpantam.

Csak álltam egy helyben hosszúra elnyúlt másodpercekig, a saját leheletemet bámulva, és őszintén elgondolkodtam azon, hogy most azonnal visszafordulok, és haza megyek.

Ám amint megláttam Jiminék kerítésének támaszkodva pár seggrészeg idiótát, akik már tíz óra előtt képesek voltak berúgni, lábaim automatikusan mozdultak előre.

Bármennyire is voltam kiakadva Jiminre, úgy nagyjából minden miatt, volt bennem annyi, hogy nem hagyom őt cserben ennyi baromarcú között, akiknek a háromnegyede ismeretlen személyként mutatkozott meg előttem amint átléptem a ház küszöbét. Az üvöltő zene egyből dobhártyáimba ívódott, az előttem vonagló tömeg idegessé tett, annyira, hogy csak az orrom alatt káromkodva toltam félre mindenkit az utamból, nem túl finoman.

Végül nyolcezer oldalba könyökölés, és még kétszer ennyi lábra lépést, és kínos bocsit követően, nagy nehezen átverekedtem magamat a teniszpálya méretű nappaliba. Cikázó szemeimet végig futtattam a neon fényekkel megvilágított személyeken, ismerős arcvonások után kutatva, de senkit nem láttam akivel legalább beszélőviszonyban lettem volna, ami egy lemondó sóhajra ösztökélt.