Az éjszaka boszorkánya

29.

Már csak mind a reggeli kávénkat szürcsölgettük mikor Melvin végre hajlandó volt elmagyarázni mi is a terv pontosan a kő megszerzésére. Az én fejem még mindig kótyagos volt, a tegnap estében és a szerelem édes mámorában úsztam, főleg, hogy Edward az egyik kezét a combomon pihentette míg a tükör mágus szavait hallgattuk és minduntalan körülötte jártak a gondolataim és a csók körül, ami este csattant el közöttünk. Bár a kávé nem tudott kellően felébreszteni, mert egész éjjel szinte Edden kattogott az agyam miközben újra és újra felidézte a tegnap estét, így egy kávé nem segített sokat, a másodikat meg nem volt időm meginni, mert miután Melvin mindent elmondott már indultunk is az autókhoz.

Amíg a Napkő felé száguldottunk, mint az őrültek végig gondoltam kissé éberebb agyammal, hogy mi is fog történni.

A „megszerzendő zsákmány" – ahogyan Melvin fogalmazott ködösítve, mint aki tolvajnyelven beszél – ki van állítva, viszont nem könnyű megszerezni. Mivel a vonzáskörében nem tudunk varázsolni ezért egyszerű emberekké válunk és trükkösen kell kihoznunk a követ, úgy, hogy a riasztórendszer ne sípoljon be. Ekkor Melvin magyarázta a rendszer működését, amiből egy mukkot sem értettem, csak annyit, hogy van valamiféle őrségváltás és akkor a riasztó sem üzemel valamiért és ebben a kerek tizenöt percben kell megszerezni a követ és kivinni a helyről, kicsit sem izgulok, áh nem! A helyről sajnos nem találtunk semmilyen használható fotót a neten, amin láttuk volna a követ, annyit tudtunk meg mindössze, hogy egy szoborparkba tartunk és valószínűleg az egyik szoborba van beletéve.

Majd végigpörgettem azt is, hogy Melvin Griffinre és Marcusra – a két leggyorsabb emberre a csapatban – osztotta ki a kő megszerzését és kijuttatását, miközben az én sajátos feladatom az lesz, hogy az Edward által átadott Holdkővel a kezembe próbáljak meg illúziót varázsolni mivel úgy saccolta, hogy a két kő talán kioltja egymást, ha közel kerülnek egymáshoz.

Az említett kő már reggel óta a zsebemben lapult és folyamatosan úgy éreztem magam, mint a töltőre helyezett telefon, hogy töltődök fel energiával. Teljesen olyan érzés volt az egész, ahogy folyamatosan, egyre erősebben pulzálni kezd bennem a varázslat. Ahogy közeledtünk a célunkhoz már kisebb lilás-kékes szikrák pattogtak az ujjaim körül. Leírhatatlan érzés volt, egyszerre akartam szétpattani ennyi mágiától és egyszerre akartam még többet magamba szívni.

Marcus és Edward hatalmas sebességkorlátjának hála hamar megérkeztünk, és a lehető legközelebb parkoltunk le a szabadtéri szoborparkhoz. Eddig minden óraműpontosággal sikerült. Mivel a hely erre a napra ingyen belépést kínált a látógatónak lazán besétáltunk. Nem volt sok időnk a megfelelő kiállított remekművet megtalálni, de egy kicsit úgy is kellett tenni, mint akit tényleg érdekelnek ezek a gigászi faragványok.

Rengeteg különleges alkotás tárult a szemünk elé; egy hatalmas kéz, amely almát tart az ujjai közt, két személy akik egymásba fonódott karokkal és lábbakkal ülnek egymás felé fordulva, egy váza, amely alaposan kidolgozott volt és egy polip tartózkodott a nyakán, egy hatalmas hárfa, egy egyszerű mégis fantasztikusan kinéző bagoly, különböző angyalok, stb.

Egy szimpla drótból összerakott háromfejű kutya mellett haladtunk el mikor a zsebemben lévő kő olyan intenzíven kezdett lüktettetni, mint az én szívem mikor Edward tegnap este megcsókolt.

Megtorpantam és csak bámultam a Kerberoszra hasonlító drótkutyát, majd megláttam a vöröses-sárgás követ a szájában.

– Megvan! – suttogtam Edd felé, aki egyetlen pillanatra sem vette le rólam a szemét amióta beléptünk a szobrok közé.