Az éjszaka boszorkánya

13.

Egy vonaton ültem. A jármű tágas ablakán kibámulva figyeltem az elsuhanó tájat. Sárga szántóföldek és zöld fák tűntek fel egy-egy pillanatra. Nem ismertem a környéket, amin átsuhantunk, de éreztem, hogy nem Azorban vagyok. Nem töltötte mega orromat semmilyen kellemes illat, amely a mágiákkal teli helyek esetében történt, csak egy halovány csokoládé illat lengte körbe a kocsit.

A vonaton senki sem tartózkodott rajtam kívül és fogalmam sem volt mi az úti cél, de nem éreztem magam idegesnek, kellemes, nyugodt érzés járt át és tovább figyeltem az ismeretlen vidéket. Sehol sem láttam egy kis viskót sem, vagy állatokat.

– Leülhetek? – szólított meg egy srác. Ismerős volt a hangja, korábban már hallottam valahol.

A fiú felé fordítottam a fejemet, Edward nézett le rám. Elkerekedett a szemem, nagyokat pislogva bámultam a srácra. Fekete volt minden rajta, a cipőjétől kezdve a zakójáig. Nagyon elegánsan öltözött fel egy szimpla vonatútra. Fekete haját olyan tökéletesen beállított, hogy úgy festett, mint egy királyi uralkodó. Kék szemei engem figyeltek és a válaszomat várta.

– Persze! – igyekeztem magabiztos lenni, és nem kimutatni, hogy kissé megijeszt azzal, hogy személyesen jelenik meg az álmomban. – Te most tényleg itt vagy? – szaladt ki a számon.

Edward elmosolyodott, és gyorsan helyet foglalt velem szemben. Végig rajtam tartotta a szemét, nem bámult csak figyelt. Nem szakítottam meg vele a szemkontaktust. Fekete ingje nem volt teljesen begombolva és láttam a vörös polip tetoválásának egyik csápját. Nem akartam rá kérdezni, mi okból viseli inkább lenyeltem a kérdést.

– Nem akarlak megijeszteni téged! – kezdte kellemesen mély hangján. Akaratlanul felvillant bennem a pár órával ezelőtti történtek, hogy Marcus beszél valakivel, akinek ismerős a hangja és most, hogy Edward beszélt hozzám rádöbbentem, hogy vele társalgott. Mi a fene? – Tudod szűkös az időm, így mielőtt bármit is mondanék fogadd bocsánatkérésemet Marcus viselkedése miatt! Néha elragadják az érzelmei és túlságosan rájuk hallgat az esze helyett, pedig ő is jól tudja, hogy nem kéne a vágyaira hallgatnia!

– Nekem inkább az tűnt fel, hogy sokszor eltűnik! – pillantottam ki az ablakon, és észrevettem, hogy beértünk egy városkába. Színesre meszelt falak suhantak el mellettünk, néhány sikátor törte meg a kavalkádot. Gyorsan visszanéztem Edwardra, aki türelmesen várta, hátha szeretnék még mondani neki valamit. – Honnan ismered Marcust?

– Régi barátok vagyunk! – felelte. – Nézd kedves tényleg szorít az idő így rátérek a lényegre!

– Ó, igen, az ok amiért itt vagyunk! Figyelek!

– Nézz ki az ablakon, és nagyon figyelj meg minden részletet! – utasított Edward. Ismét az ablak felé fordítottam a fejemet és kibámultam rajta. A városka eltűnt, és a vonat is összezsugorodott valahogy, mert egy hatalmas szobában voltunk. Pontosabban Dr. Silverman irodájában. – Tudom, hogy vissza fogsz térni a Földre, mert jó szíved van! – hallottam meg Edward hangját, de ahogyan kérte, továbbra is kifelé bámultam. Éppen egy könyvespolcnak készült nekiütközni a vonat. – El kell hoznod, amit bent fogsz látni, hogy sikerrel járj a küldetésedben!

– Miféle küldtetés? – értetlenkedtem. A vonat áthajtott a polcon és egy sötét lépcsőn lepöfögött, valamilyen pinceszerűségbe kerültünk. Nagyon figyeltem, hogy mindent megjegyezzek. Láttam egy hatalmas dobozt, holdakkal telerajzolva. A vonat lefékezett a láda előtt. – Edward mi ez a hely? Edward?

A srác felé pillantottam, aki már eltűnt. Az álom kezdett szertefoszlani, még egy utolsó pillantást vetettem a ládára, kékes-lilás fény szűrődött ki belőle. Majd eltűnt minden és felpattant a szemem.