Ismeretlen Extrákkal II.

1.

- És hol van most az öccse? Nem is keresett azóta?
- Nem. Én pedig nem akartam zaklatni. Nyilván neki is van elég problémája. Meg hát gondolom az ő nyakába szakadt az egész "birodalmuk" is - mutatok idézőjelet.
- Hűű. Sajnálom. De annyira hihetetlen ez az egész! - érint meg együttérzően Rebeka.
- Nekem mondod? - horkanok fel.

Gyenge és instabil érzelmi állapotomban szinte mindent elmondtam Rebekának. Van amit már tudott és van, ami számára újdonság volt. Nem szólt közbe. Nem haragudott, mert nem mondtam el neki eddig mindent. Megértette. Árgus szemekkel és nyitott füllel hallgatta végig az Árésszal való kapcsolatomat a kezdetétől, egészen addig, amíg...

Pár perc csend után úgy érzem ki kell mondanom.

- Hiányzik - bámulok magam elé.
- Sajnálom.
- Az abszurd helyzet ellenére, igenis boldog voltam abban a pár napban. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy azok az utolsó napok voltak a legboldogabbak, a vele eltöltött bármelyik pillanat közül. Azt éreztem, hogy végre készen áll lerombolni az őt körülvevő védőfalat. Két nap alatt annyi mindent tudtam meg róla, amit két év alatt még csak meg sem közelítettem - horgasztom le a fejem. - Hé, köszönöm, hogy eljöttél és meghallgatsz - mosolygok Rebekára. - Hálás vagyok. Örökké az adósod leszek.
- Csajszi ezt videóra kéne vennem. Hátha ki tudom majd a jövőben használni - próbál viccelődni.

- Márkkal mi a helyzet? - váltok témát.
- El akart jönni, de mondtam, hogy szó sem lehet róla! Ez egy csajos hétvége!

Felnevetek.
Ha csak pár órára is, de felvidít. Tényleg hálás vagyok, hogy eljött és próbál kihúzni ebből a depressziós hangulatból.

- A kocsid végül hogyan került ide haza?
- Fogalmam sincs. De amiket vásároltam a hűtőben voltak mikor hazaértem, úgyhogy szerintem Dorián keze van a dologban Árész megbízásából. Őszintén, nem nagyon érdekelt semmi sem. Ha a parkolóban rohadna napok óta, akkor sem tudtam volna rávenni magam, hogy érte menjek.
- Csajszi. Ugye tudod, hogy fel kell épülnöd ebből a lehető leghamarabb? Nem akarom, hogy depressziós legyél. Segítek amiben csak tudok. Mondd, mihez lenne kedved?
- Semmihez.
- Ugyan már! Legalább menjünk el egyet kávézni. Ki kell mozdulnod!

Percekig tartó vacillálás és győzködés után, végül beadom a derekam és elindulok felöltözni.
Két heti, itthoni igénytelen szettek után végre magamra kapok egy normális ruhát. De kizárólag csak feketét.
Ahogy kilépek, Rebeka ezúttal nem szólja le, tudja, hogy most erre van szükségem. Gyászolni.

Az úton próbál folyamatosan szóval tartani, de sokszor elkalandoznak a gondolataim és valahogy mindig Árésznál kötök ki.
Szinte mindenről ő jut eszembe. Még egy apró kis kavicsról is...
Hiányzik.

- Ne vágj olyan búvalbaszott képet. A végén kedvem lesz karambolozni - szólal meg, mikor nem válaszolok hosszabb ideig.
- Bocsánat. De semmi kedvem most kávézgatni.
- Fiatal vagy. Tudom, hogy mennyire pocsékul érzed magad, de nem szabad mostantól így érezned. Nem hasonlíthatsz majd mindenkit hozzá. Ő elment, Cintia - teszi kezét a combomra, de abban a pillanatban elerednek a könnyeim.
- Ohh basszus - húzódik félre az autóval.

Felém nyújtja karjait és határozottan magához húz egy szoros ölelésre.

- Ssshh. Semmi baj - simogatja a hátam.
- Annyira hiányzik! Az én hibám az egész! Ha nem fekszek le azzal a szemétládával, akkor lehet még élne...
- Ne merészeld magadat hibáztatni! - szól közbe és tol el magától. - Árész közel sem élt veszélytelen életet. Amire senki nem kényszerítette. Nagyon jól tudta, mi a következménye annak, amiket tesz.

Csendben pityergek tovább, míg Rebeka sebességbe teszi a kocsiját és pár kilométer után meg is érkezünk a szokásos helyünkhöz.

- Gyere. Egy jeges kávé segít majd - bíztat.

A kikért italokat egy fiatal pincér hozza ki nekünk a terasz részhez, aki mintha flörtölne Rebekával, de a barátnőm természetesen ignorálja. Minden figyelme rajtam van és az én nyomorúságomon...

- És most mi lesz? - kérdezi negyed óra néma ücsörgés után.
- Hogy érted? - nézek rá furán.
- Nincs munkád.
- Ja, az nincs. Majd lesz valami - válaszolok egy vállrándítással.
- Cintia. Össze kell szedned magad. Ez nem mehet így hosszútávon.
- Nem akarom leélni depresszióban az életemet. Csak adj időt gyászolni. Szerettem, Rebeka. Ő is az életem egyik fontosabb szereplője volt. És most elveszítettem, ami rohadtul fáj. Érted? - fakadok ki.
- Értem - hagyja annyiban.
- Csak... Azt akarom, hogy ne viseljen meg így a hiánya. Hiszen annyi bosszúságot és kétséget okozott. De közben meg csak az utolsó pár nap jár a fejemben. Hogy mi lenne most, ha nem halt volna meg. Lehet olyanok lennénk mint egy normális szerelmes pár... - ábrándozok.
- Mondjuk ezt még te sem gondolhatod komolyan. Árésszal normális pár? Az az ember kész veszély volt és tényleg folyamatosan bántott téged.
- De annyira sosem bántott meg, hogy most arra emlékezzek és ne a jóra.

A telefonom csörgése szakítja meg beszédünket, amit az oldalsó gomb megnyomásával azonnal némítok.

- Ki az? - kortyol a kávéjába.
- Fogalmam sincs. Ismeretlen szám. Napok óta hívogat.
- Mi? És egyszer sem vetted fel?
- Nem. Sosem veszem fel a rejtett számokat. Nem akarok előfizetni vagy porszívót vásárolni... - forgatom a szemem.
- Vedd fel! - parancsol rám.
- Mi?
- Vedd fel! Ki tudja ki az!

Bogarat ültet a fülembe.
Felkapom a telefonomat és oldalra húzom a zöld ikont.

- Igen, tessék? - szólalok bele.
- Cintia, itt Dorián. Végre felvetted!