Ismeretlen Extrákkal II.

13.

Botond látogatása óta négy nap telt el. Négy kínkeserves, rohadt hosszú nap, bármiféle információ nélkül.
Kétségbe voltam esve. Bizonytalanul teltek a napok. Aggódtam és közben reménykedtem, de mindig ott motoszkált a fejemben az a lehetőség is, hogy az egész csak egy nagy felhajtás a semmiért: nem maradt életben és nem is "támadt fel" Árész. Ez tűnt a legreálisabbnak, de a legszomorúbbnak is egyben.
Mégis lehetetlennek tartottam, hogy igaz legyen.
Miért nem keresett, ha életben van? Ennyire jelentéktelen voltam számára?

Tegnap hívtam a számot, amelyen Botond azon az estén hívott fel engem, de csak hangpostára kapcsolt.
Nem tudtam beszélt-e már Doriánnal.

Csak túléltem a napokat, amelyek esélyesek voltak egy boldog végkifejletre vagy egy hatalmas pofára esésre.

...

Pénteken munka után, egyedül kell takarítanom és bezárni, mert mindenkinek dolga akadt.
Persze nekem a legizgalmasabb programom mostanában maximum az "exkluzív" fürdésem volt a kádban fürdőbombákkal, illatgyertyákkal és hangulat zenével egybekötbe. Mondjuk ezt egy cseppet sem bántam. Ez volt a tökéletes "én időm". Bátran kiengedhettem magamból az éppen aktuális érzelmi hangulatomat. Nevethettem, mint egy őrült, énekelhettem a szörnyű hangommal akár hangosan is, sírhattam, ha nyomta valami a lelkem, felhívhattam akárkit vagy szimplán csak ültem a gyertyafényben és maszturbáltam egy pornófilmre. Már amennyire tőlem telt...
Ilyenkor egyedül voltam, távol mindenkitől és önmagamat adhattam. Bármilyen érzelmi állapotban is voltam.

Szóval igen. Cseppet sem bántam azt sem, hogy nem rángat el minden héten Rebeka valami újabb elképesztően morbid helyre. Nem hiányzott egyáltalán se a buli, se egy újabb elrettentő éjszaka...

...

Miután kiléptem a kávézóból beriasztóztam, a kulcsot a szokásos helyére tettem ahol rálát az egyik kamera és elindultam a parkoló felé.
Besötétedett, de a város közepén vagyok, úgyhogy eszem ágában sincs bármitől is tartani. Mellesleg minden fél percben elmegy legalább egy autó az úton.
Szerencsére nincs nagy forgalom, ilyenkor kifejezetten szeretek vezetni is.
A rádió felé nyúlok és egy pörgős számon állok meg, amire hadonászva táncolok és énekelek. A világításomra ránézve, megállapítom, hogy fent van, úgyhogy szerintem azt hiszik, rendőrök jelenlétét jelzem, mert köszönetképp intenek a szemben jövők. De hát hadd legyen már jó hangulatom, na!

A jókedvem viszont azonnal eltűnik, mikor észre veszem a visszapillantó tükörben a jó pár méterrel lemaradó, mögöttem haladó motort.
A szívem hevesen kezd kalapálni, de hiába lassítok, hála a dioptriákkal rosszabodó szememnek, nem látom rendesen ki ül rajta. Bár hogyan is látnám mikor sisakot visel...

Ahogy csökkenne köztünk a távolság, ő is lelassít, ezért képtelen vagyok megnézni közelebbről.
Viszont a közeledő lámpánál kénytelen lesz ő is megállni, mert reményeim szerint arra pont piros lesz.
Ahogy lassítok, imádkozva a pontos időzítésért, és már csak pár méter kell ahhoz, hogy megálljak, sárgára is vált a lámpa.
Kifújom a levegőt, de ekkor hangos motorzúgást hallok mellőlem, oda pillantva pedig éppen mellém gurul az a nagyon ismerős fekete motor. A sisakot viselő felém fordul. Én csak bámulom. De biztos vagyok benne, hogy ő is engem néz. Levegőt sem veszek, csak mikor már érzem, hogy szorít a mellkasom.

A mögöttem lévő dudálására kapom fel a fejem, mire mindketten elindulunk, miután biccent egyet a fejével. Nem! Ezt tuti nem hagyom annyiban!
Elindulok és követni kezdem. Bár a kis autóm nem tudja tartani vele a tempót, messziről azért látom merre halad és ugyanazon az útvonalon megyek én is utána.
Egyenletes tempóban halad, csupán három autó van köztünk, ezért remélem nem szúrja ki, hogy éppen őt követem.
Ki kell derítenem, jó-e a megérzésem!