Ismeretlen Extrákkal II.

11.

Már régóta nem aludtam olyan jól és mélyen, mint azon az éjjelen. Ráadásul elég sokat is, ami miatt másnap reggel úgy éreztem magam, mint akit agyonütöttek.
Érti ezt valaki?

És ez így ment egész héten.
Elvégeztem minden teendőmet munka után, edzettem, fodrásznál voltam, Rebeka megcsinálta a körmeimet és még vásárolgattam is magamnak pár új ruhát és fehérneműt.
Kiegyensúlyozottnak éreztem magam és boldognak. És végre nem más miatt, hanem kizárólag magam miatt.
Szóval végülis visszakerültem a mókuskerékbe, de mégsem voltam rossz kedvű és egyhangú. Volt valami folyton, ami kiszakított a hétköznapi unalmakból. Valami, ami elterelte a figyelmem és boldoggá tett.

...

Egy idő után viszont minden összefolyni látszott.
Rohant az idő, én pedig sodródtam vele.
Annyira gyorsan teltek a számomra átlagosnak hitt napok, majd hetek, hogy mikor bele gondolam a múltban elkövetett dolgaimra, annyira távolinak tűntek, mintha évek teltek volna el.

A valóságban röpke másfél hónap.
Másfél hónap telt el, hogy utoljára közöm volt az alvilághoz. Másfél hónap, hogy találkoztam volna bárkivel is abból a körből. 45 nap, hogy beszéltem volna valakivel is onnan...
Egyedül Rebeka kötött össze velük, de csak mert ott is dolgozott. Néha belekezdett pár sztoriba, de nem mélyedtünk bele. Csak felszínesen érintette mindig, ha volt érdekesebb történés is.

...

Eközben dolgoztam és új emberekkel ismerkedtem meg, akik a számomra inkább reális és nekem való élethez kötöttek. Ezért kezdtem beletörődni, hogy nekem ez jut. Törzsvendégeket ismertem meg, és rengeteg ember viselkedését jegyeztem meg akaratlanul is. Bele vésődtek az agyamba a napi szinten betérő vendégek nem csak fogyasztási, hanem emberi szokásai is.
A munkatársaimmal is elég jóba lettem, de a munkahelyen kívül nem vágytam a társaságukra.

Szóval elvoltam a visszatérő, de mégis új életemben. És boldog voltam!

...

- A négyes asztalnál rád várnak.
- Ki?
- Nem tudom, de szívesen rá mászok, ha te nem tartasz rá igényt - viccelődik Elvira, a velem beosztott egyik kiszolgáló csaj.
- Azt meghiszem! - forgatom a szemem és elmosolyodok.

Kilépve a pult mögül kinézek a hatalmas üvegablakon, amin keresztül látom, ahogy zajlik az élet. Akaratlanul is elvigyorodok, de mihelyst meglátom ki vár rám, furcsán lekonyul a mosolyom.

- Szia. Hát te?
- Szia. Rég láttalak. Beszélhetnénk?
- Hát... - nézek a pult felé. - Dolgozok.
- Gyors leszek, ígérem.

Bizonytalanul ismét a pult felé nézek és összehúzva magam, leülök Botonddal szembe.

- Csak siessünk. Nem akarom, hogy kirúgjanak - rágom a szám szélét.

- Hogy vagy? - teszi fel a kérdést.
- Öö, jól, köszönöm.
- Örülök. Tényleg.
- Szóval, mit szeretnél? - türelmetlenkedek, mert nyilván nem azért jött, hogy megkérdezze hogy vagyok.
- Figyelj. Szeretnék mutatni valamit. De csak akkor, ha készen állsz rá.
- Mégis mire? Ez most valami vicc? - nézek körbe.
- Közel sem. Csak szeretném tudni, hogy mennyire vagy jó állapotban. És hogy fel tudod-e majd dolgozni a látottakat.
- Miről beszélsz? Botond. Nekem dolgoznom kell, bökd ki amit akarsz - háborodok fel.

A zsebéből előhúz egy kisebb borítékot és elém tolja.

- Csak nyisd ki - biztat.

Bátortalanul utána nyúlok, de megállít.

- Szeretném, ha tudnád, hogy ez eléggé megfogja változtatni a jelenleg kiegyensúlyozottnak tűnő életedet. Azt látom, hogy valóban jobban vagy. Aminek nagyon örülök, úgyhogy kérlek, tényleg úgy dönts, hogy valószínűleg kihatással lesz ez rád.
- Fura vagy. Szerinted ezek után nem lennék kíváncsi rá?
- Csak szóltam.

Keresztbe fonja ujjait, majd az ála alá helyezi és úgy fürkészi a mozdulataimat.
A borítékból kihúzok egy összehajtogatott papír halmot.
Fényképek?
Kinyitva egy fekete-fehér kép tárul elém. Egy utcakép.

- Ez mi? - nézek rá kérdőn.
- Nézd meg alaposan.

Jobban megnézve, a képen ez a hely van. A munkahelyem. A kávézó. De más szögben, ezért hirtelen nem ismertem fel. Távolról van fényképezve és a hátsó utca felől. Onnan kevesen térnek be, mert a főútról könnyebb a megközelítés. Egy-két ember sétál a képen, de semmi szokatlan.
Mikor Botondra nézek értetlenül, a fejével a kép felé biccent, bíztatva, hogy még jobban vegyem szemügyre.
A fényképen a hátsó parkoló is rajta van, de az üres, viszont a szemben lévő utcában több autó is parkol. Eléggé éles a kép, úgyhogy azonnal kiszúrok valamit, de nem biztos hogy azt kellene, úgyhogy nem szólalok meg.
Leteszem és Botondra nézek.

- Tudom, hogy észrevetted - szólal meg.
- Na és? Mit akarsz ezzel?
- Cintia...
- Miért kerestél meg? Hogy felzaklass? Hogy újra felidézd és rossz érzéseket kelts bennem? Kínozni akarsz?
- Nézd meg a másik képet.
- Nem! Hagyjuk. Nem akarom.
- Kérlek - nyúl a kezem felé.

Fújtatva kiveszem a másikat és az előző kép mása kerül a szemem elé, de ezúttal egy fekete ruhás és csuklyás ember is rajta van.

- Ez ki?
- Nézd meg jobban.
- Nem látszik semmi.
- Biztos? - hajol közelebb.

Rá van közelítve, ezért ez már kissé homályos, ráadásul a fekete csuklya és a hosszú garbó miatt csak a szemét látom. Azt is fekete-fehérben és elmosottan. Sötét az egész a tónusok miatt.
De pont a kamerába néz.
És az a tekintet...

Csak bámulom.

Ez a kép manipulált.
Ez nem lehet igazi!

- Szórakozol velem, ugye? Unatkoztál vagy mi? Te csak valótlan dolgokat találsz ki, hogy kiakadjak. Ártottam neked? Vagy mi a bajod? - nézek fel rá.

Az arca semmiféle komolytalanságot vagy viccet nem tükröz. Nem hazugság látszik rajta, hanem sokkal inkább őszinte aggodalom.

- Kérlek nyugodj meg.
- Miért csinálod ezt? - szökik ki egy csepp könny a szememből.
- Nem akarlak bántani. Tudni akartam, hogy te is őt látod-e? Hogy valóban van-e rá esély...
- Nem látok senkit, csak egy Ismeretlent, akit lefényképeztek egy hasonló autóval.
- Ez nem hasonló. Ez AZ, az autó. A rendszám is stimmel. Nézd meg! - mutat az első képre.
- Lehetetlen. Meghalt, érted? Feláldozta magát! Miért akarsz megríkatni? Miért akarsz fájdalmat okozni?
- Sosem bántanálak.
- De hiszen éppen azt csinálod! Te sem vagy különb bármelyiknél! - akadok ki és felé dobom a fényképeket. Lehullanak a földre és pedig felállok és ott hagyom. Nem bírom tovább.

- Menj el, kérlek; és hagyj békén... - fordulok vissza egy utolsó mondatra.

Egyenesen a mosdó felé veszem az irányt. Muszáj rendbe szednem magam. Kikészített ez a pár perc.
Teljesen összeomlottam. A felépített boldogság falam egy perc alatt szétomlott. Újra keserűség és bánat van a lelkemben.

Miért kellett ez? Miért jött ide? Mit akart? Hazugság az egész! Ő meghalt!

Egy erős szorítással markolom meg a hajamat, mintha megőrültem volna. Bőgök, mint egy idióta. Egy hisztériás kislány. Széthullottam...

Megengedem a leghidegebb fokozaton a vizet és az arcomba locsolom. Rendbe kell jönnöm! Nem eshetek szét! Most még nem! Még hátra van a munkaidőmből pár óra. Ki kell bírnom.

Megtörlöm a kötényembe az arcomat és próbálom rendezni az érzelmeimet. Erre a pár órára legalább fel kell húzom az érzéketlenség maszkját és tettetnem, hogy minden a legnagyobb rendben van. Pedig rohadtul nincs! Ez nem normális!

De majd otthon kibőgöm magam és elsüllyedek a szomorúság mocsarában. Újra.
Megint napok vagy hetek kellenek, hogy összeszedjem magam.
De most is muszáj normálisnak tűnnöm.

Mire kilépek a mosdóból a kisírt szemeimmel, hátra pillantva, üres az az asztal, ahol Botond foglalt helyet nem rég. Hála Istennek.

A pultból el sem mozdulok egészen estig, zárásig. Csak annyit kommunikálok, amennyit muszáj.
Takarítás után végre a kocsiban megkönnyebbülök, végre mindjárt összeomolhatok. Nem kell erősnek mutatnom magam.

De előbb haza kell érnem.
Hosszú lesz ez az út...