Prológus

169 9 0
                                    

Évek kellenek a bizalom kiépítéséhez, de elég néhány másodperc a lerombolásához.

Paulo Coelho




Zihált, pulzusa vágtázott mellkasában, noha Terézia nővér megígérte, nem esik bántódása. A fejére húzott fekete anyag miatt semmit sem látott, de hallotta a furcsa, számára érthetetlen nyelven folytatott, szűnni nem akaró kántálást. Azzal nyugtatgatta magát, ez pusztán a szertartás része és valószínűleg ez mindig így történik. Naiv volt. Csuklóit és bokáit a hideg kőhöz fogták, mozdulatlanná téve. Nem értette, miért szükséges mindez, hisz nem ment volna sehova, elvégre apáca akart lenni. Hitt Istenben és a nővérek is azt hajtogatták neki gyakorta, különleges. Szerette, amikor ezt mondogatták, mert így nem érezte magát ugyanolyannak, mint a többi árva gyerek.


A fekete zsák lekerült fejéről, így zavartalanul leshetett körbe, fejét forgatva. A benne addig csak leledző pánik fokozódott. A Szent Ágnes pincéjében volt, minek hideg levegője borzongásra késztette. A plafonra ijesztő képeket festettek. Démonokat, angyalokat, furcsa arcú embereket, kik mögött ott kavargott a sötétség. Oldalra fordult. Körülötte fekete- arany szegélyes csuklyás apácák álltak, szüntelenül kántálva. Fáklyák adtak némi fényt, keveset ahhoz, hogy mindent alaposan megfigyelhessen, mégis eleget ahhoz, hogy lássa mi zajlik vele.


- Kedvesem! - lépett hozzá az egyik csuklyás, maga Terézia nővér, akit anyjaként szeretett - Eljött hát a nap. Beteljesítheted a célodat.


- Milyen célomat? - vált zavarttá a lány.


- Te leszel a mi harcosunk. Téged választottunk, hogy visszataszítsd oda a gonoszt, ahová való - szorította meg csuklóját finoman - Csak be kell fogadnod!


- Ki...kicsodát? - lihegte a fiatal lány.


- Add át magad neki!


- Kinek nővér? Istennek? Istennek kell átadnom magamat? Beszéljen kérem! - esett kétségbe.


- Harcolnod kell gyermekem. Mindannyiunkért, az elesettekért, a gyengékért.


- Kivel kell harcolnom Terézia nővér? Anyám, kivel? Kérem, engedjenek el! Félek nővér! - fakadt sírva, majd karjaival mozogni kezdett, abban bízva, a pántok elszakadnak.


- Ne félj, Ő vigyázni fog rád - simogatta meg a nővér a lány izzadságtól nedves homlokát.


Sikított kétségbeesésében. Rángatózott, ám mit sem használt. Terézia nővér a többi apáca felé fordult, kitárva karjait, hozzájuk beszélve. A lány egy szót sem értett belőle, kásás agya ahhoz túlságosan is a szabadulással volt elfoglalva. Hiába, a szíjjak erősebbek voltak nála. A kántálás felerősödött és neki azt hajtogatták, „fogadja be". Rázta a fejét, zokogott, könyörgött. Az addig mindig jóságos nővérek, akik csecsemő kora óta nevelték és óvták, elárulták őt. Azelőtt sosem bántották, mert mindig engedelmes gyermek volt. Ám ez alkalommal felsikoltott fájdalmában, mikor a forró vasat a talpához nyomták, szét árasztva az égető kínt egész testében...


Take me back to Eden [ König CoD]Where stories live. Discover now