Cold Bones - Novellák (Befejezett)

Odakint

“Fáj… Nagyon fáj… Megint fáj… De miért? Tegnap… Igen, tegnap volt… Akkor jól voltam… Vagyis jobban… Már a gondolkodás is nehézkes… Valaki… Valaki segítsen rajtam!” - kiáltott fel Mishael Bird a gondolataiban. Fakóbarna, lenőtt haja csapzott volt és szépséges arca  újra kínoktól vált eltorzulttá. Porcelán fehér bőrén most izzadságcseppek gyöngyöztek. Szemeit összeszorította és legszívesebben hangosan felordított volna, de a lélegeztetőgép megakadályozta ebben. Elgyengült teste görcsösen görnyedt össze és sovány karjaival pedig hevesen hadonászva próbálta elérni a nővérhívó gombot. Amit tíz perc koordinálatlan csapkodás után végre sikerült megtalálnia és megnyomnia. Szerencséjére azonnal jött a segítség mint mindig amikor rohama támadt.

Először két ápoló majd az orvosa is feltűnt az ágya mellett. A két nővér lefogta, hogy nyugton maradjon majd enyhe tűszúrást érzett a bal vállában. Mishael tudta mi lehet ez hiszen már jó ideje volt rabja ennek az ágynak. Görcsoldót kapott hogy újra kaphasson levegőt és végre pihenhessen. A szer azonnal hatott. Végigfutott a vérerein és lenyugtatta a szervezetét. Vörösre könnyezett szemeit fáradtan emelte arra az emberre aki újra a segítségére volt ebben a krízis helyzetben.
- Harley… Köszönöm. - suttogta rekedten miközben az orvosát figyelte. Látta a férfin, hogy megviselte az elmúlt három nap. Hiszen Mishael-nek egyre többször volt rohama és egyre csak gyengült. Már segítség nélkül fel sem tudott ülni abban a fertőtlenítő szagú, fehér kórházi ágyban.
- Mr. Bird beszélnünk kell a kérelmedről… - Kezdett bele a mondandójába Harley Fox doktor, de befejezni nem tudta, mert a betege félbeszakította.

- Elfogadták? Végre…Végre belátták, hogy ennyit megtehetnek értem? - kérdezte Mishael egy kicsit élénkebb és izgatottabb hangon. Nagyon remélte, hogy most az egyszer valami jó hírt is kap.
- Sajnálom Mr. Bird… Visszautasították a kimenetelre kért kérelmét. Jelenlegi állapotában nem hagyhatja el a szobáját. - felelte az orvosa miközben behunyta méregzöld szemeit és sóhajtott egyet. Mishael nem akarta elfogadni ezt a választ… csak ezt az egy dolgot akarta egész életében, de ezt sem kaphatta meg.
- Ezt nem értem… Miért utasították el egy haldokló utolsó kérését, ha már megmenteni nem tudták az életét? - Ezek a szavak keserű szájízt hagytak Harley szájában… nem esett jól számára hallani ezeket a szavakat. Igazságtalannak tartotta mivel jómaga mindent megtett… Mindent, amit csak tudott.
- Mélységesen sajnálom…
- Elég Harley… Ne sajnálkozon itt nekem… Inkább húzza el a függönyt. Látni szeretném a kinti világot… Azt a helyet… Azt a várost aminek sose lehettem a részese. Ahol sose szaladhattam szabadon, focilabdát rugdosva. - Fox szónélkül eltávolodott Mishael ágyától és elhúzta a fehér függönyöket.

Odakint még sötét volt. A csillagos eget szürke fellegek takarták el és csak az utcák fényét verték vissza. A kórházon kívüli világ most rideg volt és komor. Csak úgy mint a sors Mr. Bird-höz. Mishael az orvosa segítségével lassan felült és fejét fáradtan az ablak felé fordította.

- Lassan hajnalodik Harley… Ideje lenne visszamennie a pihenőbe. Hosszú lesz még ez a nap az ön számára… - Fox nem értette ezeket a szavakat.
- Mr. Bird én maradok. Az én kötelességem szemmel tartani önt.

- Akkor tegyen úgy és kérem hívjon Mishael-nek.
- De…
- Harley… Lassan fél éve ismerjük egymást.

- Értettem. - egyezett bele a fehér kabátos szakorvos, majd Mishael invitálására odasétált a betege ágyához és leült a szélére, hogy így közösen nézzék a kinti sötét eget. 

- Szeretnék valamit kérni Harley. Meghallgatná? Ígérem ez lesz az utolsó. - Harley csak bólintott egyet, majd látta, hogy Mishael tekintete egy pillanatra felcsillan. - Köszönöm. - hálálkodott a beteg. - Kérem hallgassa meg, hogy miért is akartam elhagyni a kórházat… Tudja. békében akartam meghalni egy japán cseresznyefa tövében, pont amikor az  virágokat fakaszt magából. Így akartam örök álomba szenderedni. Egy édes illatú álomba amit talán sosem felejtek el. Harley… Tudja… Ön az egyetlen barátom ebben a kórházban… Az egyetlen bizalmasom. - Mishael hangja fokozatosan gyengült miközben beszélt. Egyre csak fogyott az ereje és lassúlta pulzusa. Már nem maradt erő a testében így lassan hátradőlt abban a tiszta, fehér ágyban amit annyira gyűlölt egész nyomorúságos életében. - Itt az idő, hogy bevalljam… Nem hiszem, hogy a holnapot még megérem, de… de a mai hajnalt még látni… Akarom… - préselte ki magából a szavakat. Erre már az eddig csendben hallgató orvos is felfigyelt és Mishael monitorára nézett. Amin tisztán látható volt ahogy az EKG, zöldes vonala egyre tompább és ritkább lesz. Megdöbbenve kezdett el némi adrenalin injekciót keresni, mert biztosra vélte, hogy a túladagolt izomlazító tehet az egészről, de egy gyönge és hideg kéz megragadta a csuklóját és megállásra késztette. 

- Engedjen el Mishael… csak segíteni akarok magán!

- Én csak látni akartam a hajnalt Harley… - suttogta elgyengülve Mr. Bird.
- És fogja is… A holnapit és az azutánit is! - biztatta őt Fox, miközben finoman lefejtette Mishael ujjait a saját csuklójáról és háttal fordulva az ágynak és a benne fekvő haldoklónak, sietve kereste tovább azt a fecskendőt ami most segíthetne a betegén.

- Micsoda egy rideg gesztus… Viszlát Harley. - hangzottak fel az utolsó szavai Mishaelnek, amikkel orvosától és egyetlen barátjától búcsúzott, majd erőtlenül oldalra ejtette a fejét és az utolsó lélegzette is elhagyta a testét. Az EKG ebben a pillanatban, hangos, fülsértő sípolásba kezdett. Fox kissé lesokkolva fordult vissza és rohant oda az ágyhoz… Mishael Bird élettelen szemeiben pontosan ekkor tükröződtek vissza egy téli hajnal vörös sugarai amiket, már nem láthatott életében.