Cold Bones - Novellák (Befejezett)

Álom

Körülöttem minden környéki mulatott. Élvezték a nyár utilsó heteit mintha nem lenne következő hajnala az örömnek, a pihenésnek. De én, csak egymagamban ültem és újra meg újra megnéztem A Nagy Gatsby-t, hogy átélhessem annak a zöld lámpának az ígéreteit és egy kitalált karakternek az álmait. Részese akartam lenni annak a kitalált világnak, egy letűnt kornak, mi talán sosem létezett csak egy ember fantáziájában. Abban a filmben benne volt minden amire vágytam... Amit átéltem. Úgy éreztem az a film csak az enyém, hogy nekem írták... Csak nekem. Persze ezt sosem értette meg más. Csakis... Ő. Akit úgy szerettem mint senki mást egész életemben. Persze az álmok tova röppentek. Hiába vágytam többre. Fellángoltak és elégtek mint az augusztusi aszteroidák, mikre hullócsillagokkén, beteljesedetlen vágyakként tekíntettünk. Egy röpke pillanat volt míg alászállottak, de olyan hosszú volt az élményük mint egy élet a Földön. Jelentéktelen és szomorú, mégis... Olyan... Sokatmondó és reményteljes. Egy szebb hajnallal kecsegtető, ami igazából, sosem jött el.
Zsongott a fejem. Gondolataim megállásnélkül futottak át elmémen. Magányos voltam, pont olyan... Mint Gatsby. Ma sem értem el amit akartam. Ma sem találtam választ vagy megkönnyebbülést. S nem tudtam, hogy jó e ez így vagy csak magamat áltattam rövidke életemben. Vágytam és reméltem. Bizakodtam a sötétben miközben vártam a fényt.
Csendben teltek a percek. A tücskök megállás nélkül ciripeltek. A Hold pedig... Rideg volt, mégis fennséges és meleg, narancs színű fényt vetett erre a komor és forró éjjelre. Ma sem évredtem rá, hogy mit is tehetnék. Magam maradtam az elmém börtönében. S csak egy valamire vágytam... Egy ölelésre tőle csakis tőle... Attól akit annyira szerettem.
Ez voltam én... Egy álmodozó a sötétben, kit még saját maga sem értett meg igazán miközben a zöld lámpás fényére várt a túlparton egy ködös éjjelen át.