/Kicsit lassan halad/
,,Azért, hogy ne legyek halott, nem maradnék életben, ahogy Te tengeted a napjaidat. "
,,Érezz! Az érzések utat mutatnak. Megváltoznak, ha másik úton kell tovább menned."
,,Az életednek nincs létjogosultsága, mert nem vagy más...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Nehéz léptekkel közelítem meg a helyszínt. A fekete mágia szinte tapintható, a halál energiája megtölti az elmémet. Átlépek a kapun, közelebb érve az egykor templomként szolgáló épület maradványaihoz. A leszakadt ajtón túlról nehéz, fájdalmas nyihogás szűrődik ki, erős fújtatás, miképp egy hátas az életéért küzd. Szomorú szemekkel Hoseokra nézek, aki sóhajt egyet, és megszaporázza lépteit, hogy mielőbb az állathoz érhessen. Követve őt, égett hús szaga szorítja össze a szívemet, főleg, hogy társam már az állat fejénél térdel, őt nyugtatja. Ez a ló túlélte, a társa szenesre égett egy tüzes varázslatnak hála. Elvesztette két lábát, vérzik a nyaka és a szügye, de él, és ha rajtam múlik, egy-két év múlva úgy lép tovább az előző gazdáján, mintha az sosem létezett volna. Most őt keresve lépek beljebb, a nagy terem még recsegő, tűzben égő maradványai között. A természet már átvette az uralmat, de szerencsére csak a kőfalakon belüli fák égtek porrá. Belebotlok egy holttestbe, minek szemeit még holtában is megjelöli az általa választott gonoszság, és a félelem. Nem volt lehetősége mást választani. Nem mert jól élni. Csak abban bízom, hogy a ló az övé, így szerető családban gyógyulhat majd meg.
– Ahh! – Fájdalmas, de egyértelműen élő nyögés késztet futásra. Két vérben úszó alak fogad az oltár melletti folyosón, egy érett nő, ki telis-tele van vágásokkal, régiekkel és újakkal egyaránt. Bőre és öltözete több helyen megégett, torkából egy tőr áll ki. Alatta egy fiatal férfi fekszik, égett mellkasa nehezen dolgozik a túlélésért, így azonnal leszedem róla a holttestet. A férfi arcát eluralja a fájdalom, a beletörődés, barna, sötétségtől fátyolos tekintetére ráhajtja szemhéjait. – Öhlj meg... – Leheli, bizonyítva, hogy az életnek nem találja semmi értelmét. Mintha kint erről nem győződhettem volna meg. Számára az élet nem értékes. De számomra igen. Még az övé is.
– Meggyógyítalak. Tarts ki! – Térdelek le hozzá, hogy kezeimet a sebe fölé hajtva varázslatba kezdjek. Apró, aranyságra fénysugarak indulnak útnak tenyerem felől a mellkasához, puhán, mint a hajnali napfény. Lehunyom a szemeimet, és minden erőmmel igyekszem arra koncentrálni, hogy mennyi szeretet lehet a bordái között, amiről még ő maga sem tud. Hogy valahol, mélyen a fájdalmai alatt van egy érző, értékes lénye, akit meg kell mentenem, akihez oda kell őt vezetnem, és aki hasznos tagja lehet még a világnak. Apró mosoly kúszik a számra, és érzem, ahogy a szeretet megtelíti a teljes lényemet, és gyógyító energiába fordulva a kezeimnél, eléri az alattam haldoklót, hogy meggyógyítsa őt.
– Fogadjunk, hogy Fényharcos vagy! – Szólal meg megvetően, mégis valamennyire kíváncsian. – Nem bírnád ki, ha meghalnék, igaz? Mégis az ellenségednek tartasz.
– Az erő az ellenségem, amit szolgálsz, nem Te. A Fekete Mágia ellen küzdök, nem azok ellen, akiket a hatalmába kerített. – Feszülten felszusszantok, és befejezem a varázslatot, mielőtt túlságosan kifárasztana. Nem kockáztathatom meg azt, hogy a végén ártson nekem. Felnyitom szemeimet, visszahúzom a kezem, és ismét végigmérem az előttem fekvőt. A korom és a hamu vastagon beteríti, elszínezve bőrét, beszürkítve fekete haját. A fülében, a szemöldökében és a szájában is fém ékszereket hord, amin a nyaka körül lévő lánc sem segít. Díszek, vagy jelképek, hm? Az öltözete már felismerhetetlen darabkákban omlik le izmairól. Harcos, nem vitás, ha a testalkata nem árulná ezt el, hegei bőszen megteszik.
